Anna Karenina

Előszó

Különös, műfaji, történeti szempontból egyaránt összetett, sőt kihívó ellentmondásoktól sem mentes élmény éri mindazokat, akik ma este megtekintik Pártay Lilla Lev Tolsztoj Anna Kareninája nyomán készült táncdrámáját. Föltűnő a műfaji rétegezettség: egy csaknem ezeroldalas regény, a világirodalom egyik legnagyobb alkotása képezi a szüzsét a drámához, melyből a táncszínház törvényeinek alakító hatására táncjáték lett, választott, de eredetileg nem baletthoz készült zenei részletekkel Csajkovszkij műveiből, elsősorban szimfóniáiból. Izgalmasan keverednek a történeti korok is. A regény és a zene egy része egyaránt az 1870-es évek Oroszországából fakad, a tradicionális, történelmi jelmezek is ezt a miliőt erősítik. Azonban a Hattyúk tava és a Diótörő szerzőjének zenéje ez alkalommal mégsem egy alapjában romantikus mesét fest alá (20. század végi válogatásban), hanem egy örökérvényű, mindig aktuális pszicho-realista dráma hőseihez kapcsolódik, megadva ugyan a romantika pátoszát, de egyben ellenpontozva egy modern mozgásrendszert, mely az általánosan emberi megnyilvánulások adekvát és az 1990-es években időszerű kifejezője. Ez a két korréteg a zenei kollázsban is megfigyelhető: egy főként kortárs, illetve XX. századi zenét játszó, ütőhangszeresekből álló együttes, az Amadinda kommentálja a jelenetek egyikét-másikát a maga zenei zörejeivel és csengő hangjaival, jellegzetes effektusaival, megannyiszor a Csajkovszkij-zenéhez kapcsolódva, abba illeszkedve vagy éppen azzal konfrontálódva.
A zavarba ejtő sokféleség végül is zárt művészi rendszerben válik koncepcióvá. Az új alkotást Tolsztoj regénye, Csajkovszkij muzsikája és a modern koreográfia gesztusnyelvének polifóniájában éljük át. Az élmény teljessége valószínűleg azt bizonyítja majd, hogy mindezek egymást szolgálják, s a monumentális regény merőben új és szokatlan, de mindenképpen erős interpretálása született meg művek, művészetek és művészek összefogásának, találkozásának eredményeképp. Vissza