Előszó
Széchenyi István felfogásában csak az a jó hazafi, aki a honnak „lehetőt" kíván. A változások sűrű évtizedeiben önmagában a lehetőt meghatározni is nehéz. Nem csak azért, mert ami az volt tegnap...
Tovább Előszó
Széchenyi István felfogásában csak az a jó hazafi, aki a honnak „lehetőt" kíván. A változások sűrű évtizedeiben önmagában a lehetőt meghatározni is nehéz. Nem csak azért, mert ami az volt tegnap még, holnapra már kacat vagy úttalan út. Elveszett évtized, kimaradt nemzedék, szétszakadt haza, bizonytalan remény, vagy épp az ellenkezője: kiindulópont, esély az újulásra.
Honnan indultunk, és hová tartunk? Az elmúlt évtizedek feszítő talányaiban és a hétköznapok tapasztalataiban sokféle válasz rejlik. Mi változunk-e, vagy a világ változik-e gyorsabban körülöttünk? Látjuk-e ennek tengelyét és iránytangenseit? Mert nem csak az kérdés: van-e lehető, hanem sokkal inkább az: van-e lehetőség is? Tudjuk-e elviselni hiányát, vagy tudunk-e élni tartományában, gyarapítva őrizzük-e, azt, ami a miénk? Ideje van már az összegzésnek és a kortörténetek összevetésnek is.
Ez a dialóguskötet, szinte jelképesen is, három nemzedék gondolatköreinek eszenciáját és három lehetségesnek vélt válaszirányát igyekszik felmutatni. A pragmatikus, a technokrata és az erős nemzeti irányultság mögött azonban egyaránt magasrendű tudás áll. Sőt, viták hevében is: Szív és Ész.
Lehetőt kívánni nehéz, de érte tenni: kötelesség.
Vissza 
