Előszó
Részlet a tartalomból:
"A 80-as évek legelején pályára lépett rendkívül tehetséges fiatal művészgeneráció furcsa vákuumot volt hivatva betölteni a kortárs magyar művészetben. A „már nem és még nem" különösen villódzó ideje volt ez, a radikális konceptualista törekvések kifáradóban, a matéria eredendő szépségét felmutatni kívánó lírai absztrakció sekélyesedőben, a geometrikus, kvázi-konstruktivista elképzelések kommercializálódóban, a később itt is diadalmaskodó új festészet /transzavantgárd pedig inkább még az óceánon, de legalábbis a Lajtán túl bontogatta szárnyait. A hiátust férfias érzelmességgel, az ezt rögtön ellenpontozó groteszk csavarokkal, laza, individuálisan mitologikussá csak kis jóindulattal összefonható történetekkel, (inter)mediális expanzióval (kezdetben Super 8-as filmekkel, majdan videókkal, még később számítógép-grafikákkal, a különböző műfajokat mellérendelő felsorolással láttamoztató performance-ekkel) lehetett leginkább betölteni. Az eredmény? Tört, maszatos színek, görcsösen festett és göcsörtösen mintázott formák - szívbe markoló, s minden nehézkességet légiessé transzformáló intenzitással. A helyzet paradox mivoltát mi sem jelzi jobban, hogy az egykori/akkori fiúk legszelídebbjének, a méltán s pozitív értelemben arbiter elegantiarumnak tartható Gábor Áron számára is a kései avantgarde mindegyre megújulni tudó atyamestere, Erdély Miklós volt az egyik legfontosabb inspiráló forrás.
Az amúgy is híd szerepet játszó generáción belül Gábor Áron még külön is összekötő jellegű pozíciót foglalt el. Mert festett bár különös ízű, a kirakatok tükörfényeiben úszó utcai jeleneteket, s későbbi művein is megjelenik egy-egy szinte emblematikus érvényű figuratív motívum (sakál, macska, futó atléta), az örvénylő, kanyargó vonalkötegek, a dúsan csorduló színfelületek iránti eredendő vonzalma révén akár az expresszív-meditatív, jelteremtő/jelhagyó nonfigurativitás idősebb és ifjabb művészei közé is besorolódhatna. Nem hiányzik művészetéből némi ironikusan, szkeptikusan csillámló hangütés, de megelőlegezhető s később kibontható belőle a transzavantgárdra oly jellemző kulturális metafora is. Aligha véletlen tehát, hogy a 80-as évek derekán-végén egyaránt szereplője az új festészet képviselőit felvonultató s az ezeket a törekvéseket némiképp opponáló tendenciákat összegyűjtő kiállításoknak is.
E többé-kevésbé egységes szemléletű nemzedék mára persze már egyéni utak laza szövedékévé rojtosodott. Ki-ki indulásának tán legjellemzőbb jegyeit hangosította fel fokozatosan, látszólag abszurd világok esendően konzekvens felépítését, egy száraz szemű intellektualitás posztnagybányaias színvilágba olvasztását. Gábor Áron éppen egy nagyon intenzív, eruptív, feszültségekkel átitatott szín- és formavilág elegáns, néha csillogó biztonságú megjelenítését. A Káosz szépsége bontakozott ki munkáin, az örvénylő, fortyogó űr diagramjai, sugárnyalábjai bársonyos fekete és vörös, kápráztató arany-ezüst öltözetet nyertek. Festészetének továbbmélyülésében döntő szerepet kaptak itáliai tanulmányútjai s az ezeket a hatásokat kiegészítő-ellenpontozó Balaton-felvidéki táj, környezet élménye. Mintha valamiféle mediterrán fegyelmező-, komponálóerő szivárogna lassan képei szövetébe, egy, talán öntudatlan, rejtett harmonikus alapstruktúra, mely éppen a diszharmóniák sorozatán át valósul meg. Így válik a coincidentia oppositorum, az ellentétek, ellenhatások kiegyenlítődése a Gábor Áron-képek alapvető strukturális tényezőjévé..."
Vissza 
