Szőnyi István emlékkiállítása

Előszó

Szőnyi István Nemzedéke, melyet mellette a többek közt oly kitűnő művészek képviselnek, mint a festők közt Bernáth Aurél, Berény Róbert, Czóbel Béla, Egry József és Derkovits Gyula, a szobrászok közül pedig Ferenczy Béni és Pátzay Pál, a magyar művészet egyik legfényesebb korszakát teremtette meg. E művészek munkásságában az a sajátosan magyar művészet élt tovább, mely Szinyei Merse Pál impresszionista festészetével kezdődött - Szinyei örökségét a XIX. sz. utolsó éveitől a Nagybányán dolgozó festők csoportja vette át, az utánuk következő nemzedék pedig, Szőnyi nemzedéke, a nagybányai hagyományokat folytatta tovább.
E három, egymásnak kezet nyújtó generáció idegen hatásoktól mentes, szervesen, önmagából, saját hagyományaira épülő művészetet teremtett meg, mely az új magyar művészet főágát alkotja. A Szőnyi-nemzedék tagjainak nagyrésze maga is nagybányai tanítvány volt, bár eleinte, pályájuk kezdetén érintve voltak más törekvésektől, ki a kubizmustól, ki az expresszionizmustól, a legtöbben azonban a Nyolcak és az aktivisták nevű csoportok konstruktív-expresszív irányától, sőt, közülük Berény Róbert és Czóbel Béla vezető tagja volt a Nyolcak csoportjának. Érett művészetük azonban a nagybányai impresszionista hagyományokhoz kapcsolódva a posztimpresszionizmusnak az impresszionizmust tovább vivő ágához tartozik. Éppen ezért e művészek stílusát a legtalálóbban - a nemzetközi szóhasználatot a magyar megfelelőjével helyettesítve - posztnagybányainak lehet nevezni. A közös nagybányai eredet, vagy a stílushoz való későbbi csatlakozás mellett az a nemes, férfias líra fűzi össze a művészeket, mely épp úgy jellemző Szőnyi Istvánnak a napsütötte föld melegét árasztó, Bernáth Aurélnak légies, a hangulatot megragadó, vagy Ferenczy Béninek az élet közelségétől áthevült, érzékeny, gyengéd alkotásaira, mint Derkovits Gyulának az elnyomottak mellé álló, forradalmi művészetére. Vissza