Füstté vált életek

Előszó

Még 2002 október 19-én, Gödöllőn, egy nyugdíjas batyubál után, a 22 órás hírek hallgatása közben, elhatároztam, hogy megemlékezem a HOLOKAUSZTRÓL.
Környezetem már régen biztatott, hogy írjak életemről, hiszen, úgy a saját, mint a családtagjaim élete is eléggé változatos és színes volt. Ezt eddig halogattam, de végül nagyon ösztönzőleg hatott rám, amikor a nyugdíjas batyubálon, a 90 évesek ünneplésekor, elmondták, hogy az akkor 104 éves Sződi István festőművésznek (sajnos azóta Ő már eltávozott) van egy kiállítása azokból a festményekből, amiket 90 éves kora után alkotott.
Nos, ilyen előzmények után, akkoriban, hozzákezdtem a könyvem megírásához. Ám, azóta gyors szárnyain elszállt az idő, hiszen ennek már 7. éve van. De úgy gondolom, már éppen ideje ezt a vágyamat teljesíteni, hiszen készülök még a kislánykoromi nagy álmom megvalósítására, meglátogatni az ŐS HAZÁNKAT - IZRAELT.
Nos, meddig várjak még, 86 éves fejjel? így elhatároztam, megpróbálom végre megírni, drága szüleim emlékére, a könyvemet.
Eddig, azért nem kezdtem az íráshoz, mert nem akartam silány munkát végezni.
Az utóbbi időben, nagyon keveset foglalkozom szépirodalommal, nem mintha nem igényelném, de eléggé zaklatott és zsúfolt az életem.
A regényírást a festészethez hasonlítom. Először a vásznat feszítem ki az állványra, azaz, elkészítem az íráshoz a papírt, jelen esetben bekapcsolom a számítógépemet. Ezután kikészítem a különböző ecseteket, kikeverem a színeket és először nagyvonalakban elkezdem felvázolni a kigondolt témát. S csak most jövök rá, hogy mennyire könnyebb dolga van egy festőművésznek, mert sokféle ecset és festék áll a rendelkezésére. De mit tegyen az irodalom szent berkeiben bukdácsoló teljesen járatlan lény? Hiszen neki csak bukdácsolni sikerül. De csak most veszem észre, hogy egészen, "elpesszimizmusodtam" magam. Vissza