Paulovics László

Előszó

Terek a változó időben
Próbálom ellenőrizni magam: ha Paulovics Lászlónak csupán a képeit (grafikáit és festményeit) ismerném, és semmit sem tudnék "civil" foglalkozásáról, vajon akkor is felidéznék bennem a színház világát? Az igenlő választ persze csak feltételezhetem. Tény viszont, hogy Paulovics számára a díszlettervezői státus nem elhanyagolható, pusztán életrajzi, külső mozzanat, hanem többszörösen alkotó tényező művészi tevékenységében. A kolozsvári képzőművészeti főiskola elvégzése óta - a három nagybányai évet leszámítva - szülővárosában, Szatmáron él, a helybeli színház képzőművész tagja, de a szomszédos Nagybányán is (1962 és 1964 között) az ottani Drámai Színháznak a díszlettervezője volt. Ez a kétévtizedes színházi lét akkor sem múlhatott volna el nyomtalanul a grafikus és festő tevékenységében, ha sem múlhatott volna el nyomtalanul a grafikus és festő tevékenységében, ha Paulovics idegenül érezte volna magát e zajos, tarka, állandó "színváltozással" járó környezetben, életformában, ha megpróbált volna a kötelező munkaórák után teljesen elkülönülni, bezárkózni saját műtermébe. Szatmárnémeti nagyságrendű városban egy ilyenfajta elzárkózási kísérlet eleve kudarcra van ítélve, de Paulovics - és a romániai magyar képzőművészet - szerencséjére a két alkotóműhely békésen megfér egymással. Sőt ennél többről van szó: a színház, különösen korábbi, országos figyelmet keltett évadjaiban, a meglehetősen egyedülálló, otthon mondhatni monopolhelyzetben lévő festőt bekapcsolta a nagyvilág áramkörébe, lépéstartásra ösztönözte; már a főiskolai években is a XX. századi képzőművészet tanulságaival viaskodó alkotó mindvégig tudatában volt annak, hogy a színpadi díszletek az előadásokkal együtt elkopnak. Aki tartósabb sikerekre vágyik, s maga is részesévé akar lenni a művészettörténetnek, nem érheti be a színikritikákban nyugtázott elismeréssel; az otthoni rajzasztal fölött, a festőállvány előtt eltöltendő órákat a rivaldafény nem pótolhatja. Vissza