Pázmány

Előszó

Ez a könyv a magyar irodalomtörténetírás egyik legnagyobb adósságának lerovásához szeretne hozzájárulni: megrajzolni az író Pázmány képét. Ehhez természetesen vizsgálnom kell az embert is, amely az íróban megnyilatkozik; a környezetet, amelyből az ember alakja kiemelkedik, a kort, mely az író formáit meghatározza. Nem szándékom életrajzot írni: a történeti anyag csak arra szolgál, hogy az ember fejlődését végigkísérhessem.
Az olvasónak fel fog tűnni az idézett Pázmány-szövegek nagy bősége. Elméleti meggyőződésem, hogy az irodalomtörténetíró tudományos és művészi szempontból egyaránt akkor tesz leghelyesebben, ha az írót lehetőleg saját szavaival jellemzi. De Pázmánnyal szemben ez az eljárás kétszeresen indokolt. Nála, főleg a mai olvasó számára, akitől mondanivalóinak jórésze távolesik, majdnem minden a hogyanon fordul. A magyarázat légüres térben mozogna, ha nem dokumentál gazdag, az árnyalatokat is megsejtető képanyaggal. És még egy gondolat ösztönzött a pazar idézésre. Pázmányt oly kevéssé ismerik, és olyan kár, hogy oly kevéssé ismerik! Úgy szerettem volna megírni ezt a könyvet, hogy aki elolvassa, egy kicsit meg is ismerje belőle. Aki megismeri, meg is szereti.
És még valamit előre kell bocsátanom, amint Pázmány szerette írni könyvei előtt: a keresztyén olvasó számára. Pázmány a vallási harcok korának embere, egyházi és politikai küzdelmek vezére, írásainak tekintélyes része hitbeli vitatkozás. Meghamisítanám emberi és írói képét, ha megvilágító és bizonyító szöveganyagomból kihagynám a vitairatokat, köztük legnagyobb művét, a Kalauzt... Vissza