Népi gyermekjátékok Kalocsa környékén

Előszó

„Szerettem a játszó gyerekeket. Hosszan elnéztem, amint nekilendülve, önfeledten futkároztak, labdáztak vagy éppen sántika-iskolát rajzoltak" - írta Pécsiné Ács Sarolta a könyv és a korábbi tanulmány bevezetőjének első soraiként. Sokáig gondolkodtam, hogyan kezdhetném a könyv újrakiadásának köszöntőjét. Gondolatok tornyosultak föl bennem. Újraéltem gyermekkoromat. Elszorult a torkom, könnyek tódultak a szemembe. E szavak írásakor nem látom a számítógép billentyűzetét. Vakon írok, mégis mindent látok. A könnyekkel küszködve döntöttem úgy, hogy Sári néni jelenlétét és szeretetét érezve vissza kell utaznom az időben. Amikor e könyv anyagát gyűjtötte és papírra vetette múzeumigazgató elődöm, én akkor a homokmégyi iskola alsó tagozatában éltem boldog gyermekkoromat. Délutánonként és a szünetekben bejártam, bejártuk a Sári néni által annyiszor emlegetett paskumokat, térségeket és a soha nem említett, de a játszó gyerek által felfedezett és birtokba vett, sokszor hihetetlen és elképzelhetetlen játszóhelyeket. Bizonyosan megbocsátja nekem Sári néni és az olvasó is, hogy ellopom bevezetőjének első sorát. Hogyan láttam én ugyanezt akkor, 8-10 évesen?
Szerettem játszani. Hosszan játszottam, nekilendülve, önfeledten futkároztam, labdáztam vagy éppen sántika-iskolát rajzoltam.
Sári néni - ahogy írja - nem tudta, hogy a könyv írásának időszakában mit játszottak az iskolában a gyerekek. Én tudom, hiszen emlékszem. E könyv játékainak szinte mindegyikét ismerem és játszottam. Némely játékot kissé másként. Ez természetes, hiszen a játékok többségét az összes kalocsai szállás gyermekei ismerték. Ez adja a játékok változatosságát, ez a népi kultúra legjellegzetesebb sajátossága. Nagyon szerettük a Gyertök haza ludaimat, az Alszik a csőszt, a Szobrocskát, az Elvesztöttem zsebkendőmet, a Méz-méz-mézt, a Bújj-bújj zöld ágat, a Fürdik a kácsát, a Cicázást, a Kötélugrást, a Gólya viszi a fiát, az Itt csörög itt pöndült, a Lovascsatát, a Pénzezést, a labdajátékok mindegyikét. Szerettük a csúfolódókat, szerettük köszönteni a gólyákat és a fecskéket. A bicskadobáló sityázást még mi is játszottuk, ha nem is oly változatossággal, mint ahogy azt Sári néni leírta a két háború közéről.
Legtöbbször Sántika iskolát rajzoltunk. Én sokat játszottam ezt a lányokkal. Igaz, hogy nekem fiúnak nem volt állandó dobókám, de nagyon emlékszem Rónai Erika szebbnél-szebb tányérdarabjaira. Néprajzkutatóként mindig tudtam, hogy a gyermekjátékok mennyi bölcsességet és tudást örökítenek át az utókorra. E könyv szerkesztése során döbbentem viszont rá, hogy ezek a tradicionális játékok milyen gyorsan követhetik a társadalom változásait. Sári néni a Sántika iskola hat osztályát írta le, mondván, hogy hat osztályból állt az elemi iskola. Mi mindig nyolc osztályt jártunk. Ki mondhatta ezt nekünk? Gyanítom, hogy senki. A gyermeki tisztaság és a gyermeki naiv bölcsesség.
Sok mindenről nem írt Sári néni. Nagyon szerettem például pipilicskézni az út mély porában. Sok mindenről nem is írhatott, hiszen voltak játékok, melyeket csak egyegy szálláson ismertek, nota bene, csak egy-egy gyerekcsoport talált ki. A gyermeki csintalanság szülte Homokmégyen a temető környéki gyerekek egyik nótáját, mellyel a gyermeki zsivajt nem szerető Buksi Mári nénit csúfoltuk. Vissza