Pentelei Molnár János

Előszó

A Műcsarnok minden termét betöltötte az a több, mint kétszáz műalkotás, amely száz magyar esztendőnek művészetben revelálódó szabadságtörekvését és harcát mutatta be képekben, szobrokban, grafikákban. 1957. november 7-ét írunk, amikor a Műcsarnok első termében a legelőkelőbb helyen Munkácsy Mihály Sztrájkjával szemben a nagy falsíkon P. M. J. „Árvák", „A falu szegényei" és ,,Anyám" c. felfogásban összefüggő és egybetartozó képeivel kilép a sokévtizedes hallgatásból és a múlt mesterséges, bántó csendjéből. A „MAGYAR FORRADALMI MŰVÉSZET" reprezentatív kiállításán találkozik halhatatlan kortársaival, akiket barátsággal szeretett: Kosztával, Iványi-Grünwalddal, Kernstokkal, a tragikum nagy mesterével: Mednyánszkyval, Vaszaryval, Rudnayval és a megvakulástól való félelmében öngyilkossá lett Glatter Gyulával, továbbá szobrász barátaival: a melankolikus Horvayval és az alkatban hozzá közelálló Pásztor Jánossal.
Ez az első kollektív felfigyelés a magyar művészetben kifejeződő forradalmi ritmus-láncolatra és az ecsetnyomok, a színek változatos gazdagságában jelentkező társadalmi harmóniátlanságra. Néma forradalom a formálásban, az érzésben, a látványban, az ábrázolásban és éles ellenzéki véleménynyilvánításban. A szociális forradalom sajátos és kibontakozást ígérő utat tör magának és igazolja, hogy nincs kötve stílushoz, iskolához, csoportosuláshoz, mert a közös küzdőtér annál nagyszerűbb, minél uniformis mentesebb az egyéni fogalmazás, A művészek forradalmának nincs egyszeregye, csak egyénisége. Vissza