Előszó
AZ OLVASÓHOZ, KINEK LELKE HALHATATLAN.
Van egy szavunk, amely mélyebb és titokzatosabb a szótár minden szavánál. Ez a név szenteli meg a bölcső első mosolyát és a halálos ágy utolsó könnyét, a tátongó sírnál is csak ez az egy szó jelenti még az életet. Az Isten neve ez a szó!
Az emberi tekintet, amely a csillagokba néz, őt keresi, az anya az ő nevére tanítja először gyermekét, a szegény hozzá fordul kenyérért, a haldokló őt hívja, a bűnös tőle retteg, a király előtte borul térdre, akinek senki se hisz, az Istenre esküszik.
Őt beszélik a völgyek virágai és a hegyek cédrusai... az Universum himnusza, a világűr orgonája, a növények zsoltárai őt hirdetik - egyedül az ember meri mondani: nincs Isten!
Az ég és föld tele van csodáival, ő vele magával és mégis vannak szívek, amelyekben Isten nem lakik.
Pascal szerint vannak emberek, akik mindent elkövetnek, hogy Istent el ne veszítsék, és vannak emberek, akik mindent elkövetnek, hogy meg ne találják.
Egy másik könyvében a nagy francia gondolkodó az emberek következő kategóriáit állítja fel: egyesek keresik az Istent és megtalálják: ezek a bölcsek és boldogok. Mások nem keresik, vagy a megtalált Istent elvesztik - ezek az ostobák és boldogtalanok. Vannak akik keresik, de nem találják meg: ezek a szerencsétlenek.
Kivált ez utóbbiaknak íródott e könyv, mely útmutatója szeretne lenni azoknak, akik megjárták az élet dantei pokolköreit, akik végigjárták a gondolatok Golgotáját, akik fenékig kiürítették a Ma szenvedéseinek poharát s akik életük csillagtalanságában menekülni akarnak az olyan világból, amelyben nincsen többé Isten.
A szenvedésektől felmart szívekhez íródott e könyv, akik úgy érzik, hogy az agynak nem elég a logika, a szívnek nem elég a muzsika, akik a kettős világháború Kálvária-útját végigjárva belátták, hogy sem a hige-life, sem a hideg-meleg vízre járó csapok, sem a légfűtés nem elég az ember megváltásához, mert az ember metafizikai fájdalmai mélyebbek, semhogy a morfium, vagy intravénás injekció csodáival meg lehetne őket gyógyítani.
Vissza 
