Pesti paprika

Előszó

A humoristák sokat humorizálnak arról, hogy a nevettetés művészete milyen keserves, fáradságos, nehéz - ipar. A rádió műsorában ez még nehezebb mesterség, mint például színpadon vagy filmen, mert itt író és hallgató kénytelen beérni a csak hallható humorral, itt nélkülöznünk kell a mulattatás igen hatásos vizuális lehetőségeit. A rádiószínház: az arcjáték és kézjáték nélküli színház, itt csak a színész hangja nevet és nevettet az egész ember helyett. Ezért különös nehéz a rádióhallgatót megnevettetni. Ehhez hozzájárul az is, hogy a vidámság, a kacagás úgyszólván közösségi megnyilvánulás, egyik emberről ráragad a másikra. A rádióhallgató azonban - másod-harmadmagával - szinte magányos lénynek számít, mondjuk az operettszínház közönségéhez képest. S végül, de nem utoljára, a rádióban a tréfák, jelenetek csak "fehérek" lehetnek, azaz melyek alkalmasak tizenhat éven aluliaknak is. Ez sem könnyíti meg a feladatot. Humorista legyen hát a talpán, aki ilyen nehézségek ellenére is nevetésre bírja a kedves hallgatókat.
Mégis minden rádió - ha nem is mindent, de - sok mindent elkövet, hogy időnként, s ha lehet, rendszeresen mulattassa közönségét. Lélektanilag legalkalmasabb erre a szombat este. Megfigyelték, hogy az emberek ilyenkor, a jól elvégzett heti munka tudatában, s távol a hétfő reggeltől, a legengedékenyebbek a humoristák irányában; befogadó képességük, a vidámság iránti fogékonyságuk ilyenkor a legkedvezőbb. Így honosodott meg a magyar rádió szombatesti műsortervében két-három hónapra - hogy csak az elmúlt öt évre emlékezzünk - például a "Pol-Ka" című politikai kabaré, a "Láttuk, hallottuk olvastuk", a "Tarkabarka", a "Nadrág és papucs" és a "Pesti paprika". Mint a rendszeres rádióhallgatók jól tudják: ezek a tarkaest-sorozatok is, s a fel nem soroltak is, mind sorjában kimúltak, letűntek a műsorról, mintegy ezzel is bizonyítvány, hogy a humor a legérzékenyebb, a legtünékenyebb műfaj, a legillanóbb művészet.
Vissza