Előszó
Két esztendeje múlott május havában, lelki, testi betegség kicsavarta kezemből a kalamust. Hónapokig alig dolgoztam.
Jártam, bolyongtam - keresve gyógyulást fűben-fában. Ugy gondoltam, nem is lesz...
Tovább
Előszó
Két esztendeje múlott május havában, lelki, testi betegség kicsavarta kezemből a kalamust. Hónapokig alig dolgoztam.
Jártam, bolyongtam - keresve gyógyulást fűben-fában. Ugy gondoltam, nem is lesz ,,balzsam már Gileadban," úgy gondoltam, vége az én írói pályámnak, az életnek, mindennek. Nem úgy történt.
Uj tavasznak, a délnek ragyogó, sugaras tavasza egyszer csak ismét átsuhant a tájon. Rügybe szökkent a lomb, illatos, forró, tűzszinű bíborrózsák fakadtak a sziklák fehéren szikrázó oldalában. Ez a tavasz az én meghalt lelkembe is belélopta a reménynek, az élni-dolgozni vágyásnak egy szikráját.
Kezembe vettem a kalamust újra. Amit Krasznahorkán egykor "emlékezetem fiókjai"-nak mondtunk, ahol annyi ócska mese áll még felraktározva, azt elkezdtem újra nyitogatni. Mikor aztán sokat szedegettem már össze, lett belőle erre a kötetre való história.
Világgá küldik most kiadóim. S én hangzatosabb, kedvesebb nevet nem adhatok eléje, mint gróf Andrássy Dénes nagyjó uram nevét, aki tetőtől-talpig a szív embere. Aki legjobban megérti a mások szívének érzéseit...
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal