Az élet peremén

Előszó

Részlet:
"A munkanélküli faképnél hagyta a „lélekfoltozó intézetet" - ahogyan ő nevezte -, nem is annyira tényleges szükségből, mint inkább azért, mert valóban kutyául érezte magát az óta a téli délután óta, amikor látta, hogy az ápoló meg a családja elhajt azon a rozoga kocsin, s eltűnik a havas úton. A belvárosban telepedett le. A padlásszoba, amelyben lakott, kiesett a világból. Keresztül kellett mennie az udvaron, azután holmi létrafokokon kellett fölkapaszkodnia, gerendákon átlépegetnie. Még néhány sajátossága volt ennek a szobának: télen egyáltalán nem lehetett befűteni, ilyenkor nem is tehetett mást, mint hogy a fejére húzza a takarót és aludjon, nyáron meg olyan pokoli hőség volt benne, hogy azon nem segített volna a legmodernebb hűtőberendezés sem. Ilyenkor egyszerűen el kellett mennie hazulról, hogy lehűljön. Ez volt számára az egyetlen megoldás, hiszen egyébként eltemette volna magát a barlangjában, és az emberekről meg az életről semmi tudomása sem lett volna. Legelőször, már két hét múltán, rájött, hogy az a sok bölcselkedés az intézetről nem volt más, mint öncsalás. A szabadságosok szépen hangzó meséi alapján előre elképzelt mindent, de semmi haszna sem volt az egészből. A házak továbbra is és könyörtelenül ugyanabban a helyzetben maradtak, mint korábban voltak, mielőtt odakerült volna: makacsul a fejük tetején álltak. A folyó ezután is az ellenkező irányban folyt, és a híd nem keresztben ívelt át rajta, hanem hosszában. És amikor semmire sem jutott önmagával, tudomásul vette, hogy végzetes hibát követett el. És ennek a végzetes hibának - mint mindennek - két oldala volt." Vissza