Játék a végtelennel

Előszó

Eszembe jut egy régi beszélgetés. Egy írónk, aki igen kedves emberem, panaszolta nekem, hogy hiányosnak érzi a műveltségét, mert nem tud matematikát. A saját területén érzi ennek a hiányát, írás közben. Mert például a koordinátarendszerre még emlékszik az iskolás matematikából és ezt már képben, hasonlatban fel is használta. Úgy érzi, hogy még sok ilyen felhasználható anyag van a matematikában, és a kifejezőképessége szegényebb attól, hogy nem meríthet ebből a gazdag forrásból. De mindez reménytelen panasz, mert abban bizonyos, hogy a matematikába nem tudna behatolni.
Ez a beszélgetés azóta sokszor feléledt bennem, gondolatokat, terveket ébresztően. Hogy itt tennivaló van, azt az első pillanatban beláttam, hiszen abban, amit matematika az én számomra jelent, mindig a hangulati elem volt a döntő és ez bizonyára közös forrás, amiből az író, a művész is meríthet. Eszembe jut egy példa diákkoromból: Több egyetemi társammal együtt Shaw egyik színművét olvastuk. Ott tartottunk, ahol a hős megkérdezi a hősnőt: mi a titka, hogy tudja olyan jól vezetni és megnyerni a legnehezebben kezelhető embereket is? A hősnő elgondolkozik: Talán az a magyarázata ennek, hogy ő valójában egy kicsit távol van mindenkitől. Erre az olvasó társam felkiált: "Ez ugyanaz, mint a ma tanult matematikai tétel!" A matematikai kérdés ugyanis ez volt: lehet-e egy ponthalmazhoz egy kívül felvő pontból úgy közeledni, hogy egyszerre valamennyi pontjához közeledjünk. A felelet: Ennek az a feltétele, hogy a kívül fekvő pont elég messze essék az egész halmaztól. Vissza