Petőfi-könyv

Előszó

Petőfi Sándor, a hányt-vetett sorsú költőfejedelem, maga nem állított önmagának emléket Kiskőrösön. Kincseket érő szellemi hagyatékának nincs olyan darabja, amelyet itt Kiskőrösön hagyott volna reánk örökül. Nem ismerjük olyan versét, amelyre Kiskőrös ihlette volna, nem olyan írását, amelyből a szülővárosi emlékek melegsége sugároznék felénk. "Helyrül-helyre röpködő gondolatai" kikerülték Kiskőröst, s mikor annak a "búval és örömmel megrakott húsz esztendőnek" a multán az emlékek álombaringató ereje gyermekké ifjítja a férfit, akkor sem a kiskőrösi utcán csendül fel a "fűzfasípot fújva szilaj nádparipán lovagló" fiúcska ajkáról a "gyí lovam, gyí betyár". És nem tudja azt sem, hogy "az esteli harangszóval" együtt Kiskőrüs felől, Kurucz Zsuzsanna ajkáról hozza el neki a szellő az altató dalt: "Cserebogár, sárga cserebogár".
Petőfinek nem volt eddig egyebe Kiskőrösön annál a megvénült, az egyik félreeső utcasorban az idő rohanásától ijedten meglapuló nádfedeles kis szülői háznál s annál az ugyancsak mohossá öregedett kőszobornál, amelyet az évtizedes kényszeredett álmából ébredező magyar öntudat még 1861-ben állított oda az evangélikus elemi iskola falai elé s amely azóta, mint ittfelejtett első őrszeme a magyar kegyeletnek, kitartó türelemmel egymagában óvta, védte eddig Kiskőrösön Petőfit az elmúlástól, az elfeledtetéstől. Vissza