Előszó
A beszéd közben tapasztalható megakadásokat általában úgy definiálják, hogy azok a folyamatos beszéde megtörő jelenségek, amelyek az elhangzottak tartalmához nem árulnak hozzá. Az újabb kutatások...
Tovább Előszó
A beszéd közben tapasztalható megakadásokat általában úgy definiálják, hogy azok a folyamatos beszéde megtörő jelenségek, amelyek az elhangzottak tartalmához nem árulnak hozzá. Az újabb kutatások azt igazolják, hogy ezeket a megakadásokat a hallgatók mintegy tudat alatt felhasználják, azaz bizonyos értelemben szükségesek az elhangzottak mind pontosabb megértéséhez (Fox Tree 2001; Gósy 2000). Goldman Eisler például már a hatvanas években utal a szüneteknek a beszédmegértésben betöltött szerepére (1968). A beszélők - valószínűsíthetően az anyanyelvi-elsajátítás folyamán - megtanulják a nyelvre jellemző megakadásokat a beszédfeldolgozás során (beleértve a szüneteket is mint nem tartalmas jelenségeket arra, hogy még biztosabbá tegyék az elhangzottak megértését.
A megakadások azért jönnek létre, mivel a beszélő bizonytalan abban, hogy mit szándékozik mondani, ugyanakkor igyekszik kontrollálni is a közlés tervezési, kivitelezési, illetve artikulációs részfolyamatait. A "megakadásjelenség" kifejezés valójában gyűjtőfogalom, a spontán beszédben fellépő, különféle bizonytalanságokat és hibákat értjük rajta (vö. Gósy 2002). Noha ilyen jelenségek az emberi beszédfolyamatban általánosan regisztrálhatók, és bármely nyelv beszélt változatában megjelennek, az ide tartozó jelenségeknek még nincs egy univerzálisnak tekinthető rendszerezése. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk pontosan ki mit ért megakadásjelenségen, mit sorol e gyűjtőforgalomba, s hogyan osztályozza a jelenségeket. Ezért a kérdéssel foglalkozóknak minden esetben pontosan definiálniuk kell az elemzendő jelenségeket.
Vissza 
