Híd a Kwai folyón

Előszó

Részlet:
Az az áthidalhatatlan szakadék, amely egyesek szerint a nyugati és keleti lélek közt tátong, talán csak káprázat szüleménye. Talán csak egy minden komoly alapot nélkülöző közhely megszokott kifejezése; egy napon felbukkant álnokul, egy csípős megjegyzésben, de létét semmiféle alapigazság nem bizonyítja. Ebben a háborúban a „látszat megóvása” talán ugyanolyan parancsoló szükségszerűség, ugyanolyan létkérdés volt a briteknek, mint a japánoknak? Talán ugyanolyan kérlelhetetlenül és ellenállhatatlanul szabályozta – noha nem tudatosan – az előbbiek minden mozdulatát, mint ahogy megszabta az utóbbiak és nyilván valamennyi nép viselkedését? Talán a két ellenség látszólag ellentétes cselekedetei ugyanannak a testetlen valóságnak eltérő, de jelentéktelen megnyilvánulásai voltak csak? Talán a japán ezredes, Saito gondolkozásmódja lényegében hasonló volt foglya, Nicholson ezredeséhez?
Ezeket a kérdéseket nem egyszer feltette magának Clipton orvos őrnagy, aki maga is hadifogoly volt, akárcsak az ötszáz szerencsétlen, akiket a Kwai folyó melletti táborba vezényeltek a japánok, s akárcsak az a hatvanezer angol, ausztráliai, hollandi és amerikai, akiket számtalan csoportra osztva a világ legkevésbé civilizált zugában, Burma és Thaiföld dzsungeljeiben gyűjtöttek össze, hogy vasutat építsenek a Bengál-öböl, Bangkok és Singapore között. Clipton néha igennel válaszolt önmagának, bár elismerte, hogy ez az álláspont magán viseli a paradoxon minden ismérvét, s szükségessé teszi, hogy az ember alaposan felülemelkedjék a látszólagos jelenségeken. Vissza