Szolgálat 1985. Péter-Pál

Előszó

A MISZTIKA ÚTJAIN
Isten önközlését ember, teremtmény - saját erejéből, erőfeszítéséből - el nem nyerheti, ki nem érdemelheti, még kevésbé képes kicsikarni. De erre nincs is szükség. Az önközlés természetéhez tartozik: a szeretet! Létet adott nekünk, mert szeret Megváltott, és örök Igéjében egy lett közülünk, mert szereti az embereket, választott népét, de személy szerint is mindannyiunkat Nevünkön szólít, új forrást fakaszt szívünkben, élővizet önt lelkünkbe. Jézus vérkeringésébe kapcsol, mint a szőlőtő a vesszőket Amire önerőnkből és bűneink miatt képtelenek vagyunk, áthidalja határtalan szeretetével. öröme az ember fiaival lenni, bennünk lakozni Lelkével. Legtöbb keresztény azonnal megérti, hogy az Istennel váló kapcsolat megköveteli „természetes emberi erényeink" fejlesztését, nemesítését, jóllehet ez a munka küzdelmet, "aszketikus lemondást" követel. Ezekre az „alapokra" irányítottuk tekintetünket előző, 65. számunkban. Igen sok mélyen hívő keresztény azonban - szinte ösztönösen - idegenkedik az Istennel váló teljes egyesülés gondolatától. Helytelenül értelmezett alázatosság? Félig megértett evangéliumi örömhír? Maga a misztika szó is gyakran csak ködös, „nem nekem szóló élményt, néha egyenes tiltakozást ébreszt lelkünkben. Mintha eleve határt akarnánk szabni Isten végtelen szeretetből fakadó önközlésének! Belejátszhat magatartásunkba a teológusok és egyházi intelmek óvása is: minél közelebb emelkedünk az úrhoz, annál erősebben támad a sötétség lelke, növekednek a veszélyek és félrelépések lehetőségei. Mindez ne legyen akadály, hogy megnyissuk szívünket és csodáljuk a határtalan kiáradást, amellyel lelkünket el akarja tölteni az úr. S talán sokkal gyakrabban mint gondoljuk, megízlelik Isten szeretetének mámorát a megtisztulásra őszintén törekvő „egyszerű" hívek! Megtapasztalják jelenlétét, részesei annak, amit a lelkiségi írók misztikus élményként jellemeznek. Vissza