Pillanatfelvételek a külföldön élő magyar diákság életéből

Előszó

A pályaudvaron fehér kendők lobognak. Lassan, nehézkesen elindul a vonat. Az ablakból gyerekfejek integetnek. Vidámak, izgatottak, uj élet felé mennek. A fehér kendők mind messzebre tűnnek s egy-egy könnycseppet (örülnek le lopva. Az ablakban már nem integet senki. Elernyedten leülnek a fapadra, izgatott jókedvük hirtelen eltünik, szemük a messzeségbe réved.
Nem sirnak. A torkukat fojtogatja valami - nem púdnak szólni sem - a szüleikre gondolnak - az apjuk túlóráira, az édesanyjuk két könnyes szemére - nem, nem lehet erre gondolni - akkor vissza kellene fordulni - hol a vészfék, húzzák meg, álljon meg a vonat - leszállok, hazamegyek...
Nem ezt mégsem lehet. Csak sohasem gondolni hátrafelé. Nem szabad. Lám, az iskola is hogy is volt? Tegnap? Az érettségi izgalma? Tegnap? Egy hónapja? Dehogy... Ezer éve... Rég volt. Nem kell rágondolni. Csak előre a jövőre... Az életre...
Az élet? Hogy is vagyunk csak vele? Hiszen - azért kell elmenni, mert így nem lehet élni. Félig készen, csupa ragyogó reménnyel, messzi, szines tervvel,... „nem vehető fel" végzéssel. Nem, ez még csak előkészület az életre. Melyikre? Milyenre? Mi lesz akkor?
Hát nem, előre sem szabad gondolni. Csak a mára. A vonat, uj tájak, uj emberek, tankönyvek, újra, meggyűlölt, kinzó, százszor földhözcsapott - kétségbeejtő - drága, ezerszer kedves tankönyvek... és tanulás - munka, gyors ritmusu élet; hiszen boldognak kellene lenni... Vissza