Pillanatkép a hazai irodalomtudományról

Fülszöveg

A hatvanas évek második felétől lehet számítani a szemléletváltozás kezdeteit: akkor érte el a strukturalizmus hulláma irodalomtörténetünk merészebb és kísérletezésre hajlandó peremvidékét. Aztán következett az ismerkedés a recepcióesztétikával, a nyolcvanas évek végére pedig már körvonalazódni kezdett ezen belül egy határozott és nemzetközi tekintélynek is örvendő irányzat további szemléletfordító hatása. A konstanzi iskola hermeneutika irányzata volt ez, amely a kilencvenes években iskolát teremtett nálunk, fiatalok egyre bővülő köreit volt képes magához vonzani. Nemcsak látásrnódot, hanem megtanulható és alkalmazható beszédmódot teremtett tudományágunk területén. A hagyományos magyar irodalomtörténet alapvetően konszenzusra törekvő, kiegyenlítő mozdulataival szemben kezdeményezte és vállalta a konfrontációs gondolkodást, és merész, nagyvonalú szakítások sorozatát vezette bé. E tevékenység megítélésével kapcsolatban aztán élesen kettészakadt, kettévált irodalomtörténet-írásunk.... Tovább

Fülszöveg

A hatvanas évek második felétől lehet számítani a szemléletváltozás kezdeteit: akkor érte el a strukturalizmus hulláma irodalomtörténetünk merészebb és kísérletezésre hajlandó peremvidékét. Aztán következett az ismerkedés a recepcióesztétikával, a nyolcvanas évek végére pedig már körvonalazódni kezdett ezen belül egy határozott és nemzetközi tekintélynek is örvendő irányzat további szemléletfordító hatása. A konstanzi iskola hermeneutika irányzata volt ez, amely a kilencvenes években iskolát teremtett nálunk, fiatalok egyre bővülő köreit volt képes magához vonzani. Nemcsak látásrnódot, hanem megtanulható és alkalmazható beszédmódot teremtett tudományágunk területén. A hagyományos magyar irodalomtörténet alapvetően konszenzusra törekvő, kiegyenlítő mozdulataival szemben kezdeményezte és vállalta a konfrontációs gondolkodást, és merész, nagyvonalú szakítások sorozatát vezette bé. E tevékenység megítélésével kapcsolatban aztán élesen kettészakadt, kettévált irodalomtörténet-írásunk. A kettéosztottság két olvasásmódon, két olvasási „stratégián" alapult. Az egyik oldalon tovább folytatódott az a szemantikai olvasási mód, amely a míívek értelmezését a nyelvi textúra referenciális mezőjéből kiindulva igyekezett felépíteni, s a jelentésnek és jelentésességnek az adott míSvön is túlterjeszkedő összefüggéseire, kontextualitására figyelt. Mintegy túllátni igyekezett a szövegen, elsősorban azt kereste, aminek következménye és ami belőle következik, ami előtte, mögötte, körülötte van. Ennek az olvasásmódnak a szótárában jelentéses szó a „valóság" és a „társadalom", ha nem is pontosan meghatározható. A másik oldalon kiépülni látszott egy paradigmatikai olvasásmód, amely már indulásként zárójelbe tette a referencialitást, és retorikai alapzatokat, stilisztikai formációkat, szerkezeti sajátosságokat emelt ki, a szövegszervezés struktúráit állította előtérbe, és a szövegeket szövegek szinte végtelen terébe helyezte. De nem állóképszerűen, hanem annak a munkának a részeként, ahogy a művek hatásfolyamatát vizsgálta, azt az olvasástörténetből következő folytonos történést elemezte, amely szüntelen változásaiban - követőinek elképzelései szerint - az esztétikai tapasztalás mibenlétét jelenti, jelentheti. A szemantikai és paradigmatikai olvasás két módozata a kilencvenes években élesen kettéválasztotta az irodalomtörténetet. Ha ném is a meglévő erőarányoknak megfelelően, de eléggé híven tükrözi tanulmánykötetünk ezt a fejleményt. Vissza