Pindar szelleme és a lantos költészet

Előszó

Részlet a könyvből:
(Pindaros szellemének általános jelleme. - Mily jelenkori typus nyujthat róla fogalmat. - Miben hasonlít Bossuet szónoki fenségéhez.)
A franczia akadémia a hathatósabb irodalmi tanulmányok és szigorúbb izlés fölgerjesztése néhány évvel ezelőtt rendkívüli díjat tüzött ki Pindaros legjobb fordítására, kötött vagy kötetlen beszédben. Tartozott e jóvátétellel a nagy költő szellemének, kit nagyon elhanyagoltak Francziaországban, még a tizenhetedik században is.
Valóban úgy látszik, hogy akkoriban a szent-irás, mely annyi nagyszerűséggel csatlakozott az istentisztelet szertartásaihoz, a gyászünnepélyekhez és a keresztény szó minden diadalához, még a legtudósabb képzelmekben is ártalmára volt a thebai dalnok költészetének. Természetesen nem őt, hanem Mózest, Dávidot, Izaiást s a próféták egész karát vette mintául Racie, ez oly zengzetes lyrikus, de a ki nem merte Athen nagy költészetét annyira utánozni, hogy még a görög tárgyakban is szinpadra vigye a tragikai melopeával Spohokles és Euripides közdalait. Később midőn Boileau az ókor iránt való általános tiszteletből, de több hittel, mint szeretettel, meg akarta bosszúlni Pindarost Perrault tréfáiért és esztelenségeiért, ezt a jó munkát kissé félénken, kissé gyöngén végezte. Az ő szemében «e költő szépsége leginkább a numerus-ban, a szavak elrendezésében áll.» Az első olympias kezdeténél elragadtatás jő «a sok magasztos kép fölött, mely ott egyesült, a metaphora, apostropha, metonymia fölött», és Pindarost úgy határozza meg, mint «oly szellemet, ki hogy jobban behatoljon az észbe, kilép magából az észből». Vissza