Pohárköszöntők

Előszó

Ne csodálkozzék senki azon, hogy általános derültséget, sőt nevetést kelt, ha az ünnepi asztalnál előre tolakodik és járatlansága folytán felköszöntőjével kudarczot vall, - mert az emberrel veleszületett a káröröm. Gyakran ismétlődnek ily kellemetlen jelenetek. Még ott is, hol nem éppen belesülésről van szó, - rendszerint - sok a hiba és kifogásolandó.
Sok szónoknak már az állása az asztalnál is majdnem nevetséges. Az egyik úgy inog szónoklata közben, mint a jegenyefa, melyet az esti szellő himbál; egy másik hol jobb, hol bal lábára helyezkedik; egy harmadik meg nem tud mit csinálni a kezeivel. Sokan, mint kis gyermekek anyjuk szoknyáját, úgy ragadnak meg görcsösen egy széktámlát, vagy valami más kezük ügyébe kerülő tárgyat szorongatnak, csakhogy legyen kezeiknek mivel foglalkozni. Ép oly hibás és illetlen, ha hátára rakja valaki kezeit, vagy ha nadrágzsebébe dugja. Az öklökkel való hadonázásnak sincs helye a szónoklatnál, mert eltekintve a lámpáktól, palaczkoktól, poharaktól stb., melyek áldozatul eshetnek, - nem szinész az asztali szónok.
A szónok magatartása egyszerű, mesterkéletlen és egyenes legyen, de ne talán katonás, mert az csak egyenruhához illik.
Lelkiismeretesen készüljön az, kinek vagy ritkán, vagy egyáltalán nem volt még alkalma nyilvánosan beszélni.
Jobb, ha még az ügyes szónok is elkészül előbb.
Sokan még azt a hibát is elkövetik, hogy tulságosan hosszúra nyujtják beszédüket. Szónoklatnak akkor van meg a kellő hossza, ha a közönség sajnálja, hogy már végét érte. Vissza