Gyászban lenni

Előszó

Ez a kötet az eddig itt-ott megjelent, a gyászról szóló írásaimat foglalja össze.
Mint ahogy azt már többször nyilvánosan elmondtam, írásban is közöltem, minekutána évtizedeken át dolgoztam haldoklókkal, foglalkoztam a családdal, a beteg halála után is, rájöttem, hogy alig tudok valamit a gyászról - a veszteség okozta problémákról, a veszteség feldolgozásáról.
A "Napfogyatkozás" munkacsoporttal ezelőtt négy évvel elkezdtük a rendszeres tanulást, kutatást, gyakorlati munkát a gyásszal kapcsolatos problémákkal. Ma már több tanulmányunk megjelent nyomtatásban is, és a harmadik, gyászolókat segítő tanfolyamot tartjuk, hivatalosan elismert, magas kredit-pontszámmal adhatunk igazolást, bizonyítványt.
Közben magam is sokat tanultam, egyéni kutatóterületem van, foglalkozom a gyászolók álmaival és a gyászolók kapcsolatával az elköltözöttel.
A PONT kiadó ajánlata, hogy eddig megjelent tanulmányaimat kötetben újból kiadja - meglepetésként ért. Egyrészt örvendtem, másrészt aggodalommal töltött el, hogy hiszen ezeket akkor írtam, amikor a gyásszal rendszeresen, tudatosan nem foglalkoztam. Újból elolvasva megnyugodtam: a praxis, annak a megelevenítése, amit a gyászolókkal átéltem, amit mondottak, amit láttam, amint követtem életük alakulását, nem veszítette el aktualitását, nem veszítette el hitelességét. Így bizalommal adom az Olvasó kezébe.
Amikor haldoklókkal kezdtem el foglalkozni, dolgozni, nem volt kitől tanulnom, és a diktatúra vasfüggönye mögé szakirodalom nem jutott be (mellesleg nem is igen volt, a tanatológia viszonylag fiatal tudomány). Ezen kívül idő és nyelvi nehézségeim voltak. A betegellátás, oktatás, tudományos kutatómunka, háztartás, baráti-társadalmi élet íróférjem mellett alvásra nem hagyott elég időt. A klinikánk jelmondata: "magas szintű betegellátásra épülő oktató és tudományos kutatómunka" - ennek kellett eleget tenni.
Ma már más nehézségeim vannak az időhiány mellett - a halál elutasítása, a halál körüli tabu, a hallgatás után olyan mértékben nőtt a szakirodalom, ami már szinte követhetetlen. Az Internet kissé kaotikusan, de megközelíthetővé teszi, ugyanakkor a legszűkebb kutatói területemen is bizony nehéz tájékozódni. Megint ott állok a probléma előtt: már ismert, vagy éppen idejétmúlt dolgokat fedezek fel, írok meg, vagy éppen tévúton járok? Dr. Pilling János munkatársam megnyugtatott: ha más is dolgozott a problémával, sajátos, gyakorlati megközelítési módom biztos egyedivé teszi.
Így hát folytatom a munkát. Kapcsolatunk az eltávozottal: olyan probléma, ami több mindent ígér még, és kiegészítést igényel. De az idő sürget, átadom. Életünk egyik leglényegesebb problémájának tartom, szeretném, ha minél többen olvasnák a könyvet.
Remélem, a következő kötet, amely munkatársaim, munkacsoportunk eredményeit, tanulmányait tartalmazza, kiegészíti majd ezt a kötetet.

2000. szeptember

Polcz Alaine Vissza