Polisz 2000. augusztus-szeptember

Fülszöveg

Kós Károlytól hallottam, miszerint a szépirodalomnak időnként a család megtartó erejét, áldott hangulatát kellene helyettesítenie. Miként a virtuális, égi országnak. Apaország - mormolom magamban nyelvi leleményemet Polisz-szerkesztés közben. Mert igenis családban gondolkodunk, a keleti „Nagy Poros Utat" választó magyarság fogyadozó családjában...
Nyelvi leleményünk olykor történelmi botorságainkat kénytelen kijavítani. Pótolni valamivel, ami meghökkent, elgondolkoztat. Erdélyi írástudók, historikusok és politizáló újságírók használták nemrégen ezt a találó szókapcsolatot a Duna TV egyik adásában. Arról volt szó ebben a negyedórában, hogy európai jelenlétünk 1100. évében vajon mit mutathat föl az a néhány milliós magyarság - jelesül az erdélyi székely-magyarság amely az elhíresült „történelmi válóperek" jogtalanságai folytán külön életet kénytelen élni. Becsapottként, akár - nyelvéből is - kicsapottként. Egy más ház mostoha sorsban élőjeként...
A hasonló szólelemények legtöbbször nem bírják el az elemző elme továbblépéseit. Az apaország fogalmunk viszont igen. Gondoljunk csak bele: a család, mint a nemzeti egység, régen nem a sajátunk; a két udvartartásban élő magyarság apró tagjai leginkább csak az ítélőbíró által kiszabott vasárnapi szülőlátogatásokkor találkozhattak. Hogy a közös csemete után járó eltartást ki fizette, vagy kinek kellett volna, arról jobb nem is beszélni. Volt idő, bizony mondom, amikor anya is, apa is a maga külön boldogulását kereste... váltakozó sikerrel. Még van lehetőség arra, hogy a „családi egyensúly" helyreálljon. Akár virtuálisan is. És ez a gazdasági talpraállás volna - az erkölcsi és kulturális talpraállás mellett. Az előbbihez a nagyobb tapasztalattal és kapcsolatokkal bíró anyaország volna a biztosíték, az utóbbihoz - mármint az erkölcsihez - a Trianon után elcsatolt nemzetrész átmentett és bibliákba préselt, tájszók fölött és tudat alatt is rejtegetett „nemzeti összetartása és összetartozása" s irodalmi alkotásokba illő példája lenne az alap.
Tisztelt Olvasó! Gondoljunk hát önmagunkra is ebben a nagy tülekedésben, valahogyan úgy, hogy félre se álljunk az Útból, de el se tudjanak taposni! Miként megmaradtak magánhangzóink, sajátos imáink, várandós anyáinkra ütő éhségképzeteink. Mert jogunk van a szépségre. A lelemény teljesség-képzetére. Vajon miért, hogy csak nyelvünkben vagyunk leleményesek? Vissza