Műhely Erdélyben

Előszó

A tavalyi (kétezres) esztendő könyvhetében jelent meg (ugyanennél a kiadónál) Leletmentés (Tanulmányok és kritikák erdélyi írók műveiről) című könyvem. Ebben azoknak az írásaimnak egy részét rendeztem kötetbe, amelyeket a mögöttünk lévő évtizedek során a kortárs erdélyi magyar íróktól adtam közre, de mindaddig nem gyűjtöttem kötetbe. Most hasonló vállalkozással lépek az olvasó elé: az erdélyi magyar irodalom műhelyeiről és műhelyszervező egyéniségeiről, tehát irodalomtudósokról, kritikusokról, szerkesztőkről írott kisebb-nagyobb tanulmányaimból válogattam össze egy kötetre valót. Valójában "leletmentés" ez a kötet is, amelyet, reményeim szerint, ugyanennél a kiadónál majd több hasonló kis könyv követ.
Az irodalom, általános felfogás szerint, nem csupán írói alkotások és következésképp életművek összessége, minthogy része az irodalmi élet, az irodalmi intézmények, tehát a könyvkiadás, a folyóirat-szerkesztés, az írószervezetek munkája is. Ez utóbbiak alakítják ki az irodalom műhelyeit. Ezeknek a műhelyeknek mindig nagy szerepül volt (és van) az irodalmi alkotások létrejöttében, minthogy maguknak az alkotásoknak a megszületésében, az irodalom és az olvasóközösség egymásra találásának megszervezésében a műhelyek és mellettük a műhelyszervező egyéniségek, az irodalom értelmezésére vállalkozó tudósok, kritikusok és tanárok is hagyományosan nagy szerepet vállaltak. Különösen az 1918 utáni Erdélyben, ahol ezeknek a műhelyeknek: könyvkiadóknak, folyóiratoknak, irodalmi társaságoknak nem egyszerűen irodalomszervező, hanem nemzetvédő és -megtartó küldetést kellett magukra vállalniok. Az Erdélyi Helikon vagy az Erdélyi Szépmíves Céh ugyanúgy a nemzeti közösség erősítésében és a nemzeti identitás védelmében végeztek munkát, mint az iskolák. Vissza