Előszó
Bemutatkozik a Prágai Tükör 1995/5. száma
Idő feletti és időtálló dolgok olyankor követelnek szót lapunkban, amikor egy vagy más okból időszerűkké válnak. Így került egymás mellé jelen számunkban egy megemlékezés és egy nekrológ, Esterházy János neve Ernest (Arnost) Gellner nevének szomszédságába. Talán csak a szomorúság közös bennük, de mégis, még valami: okunk s jogunk van rá, hogy életük ügyét más-másféleképpen, más módon és más mértékben magunkra tartozónak is tekintsük.
Éppúgy, mint a nemrégen leköszönt prágai nagykövettel folytatott beszélgetés, mely pontosan egy évfolyamnyi időközből követi a budapesti cseh nagykövettel lapunk számára készült interjút. Ez nem ötletszerű visszautalás: a szimmetriát kívánjuk aláhúzni. Varga György kiváló magyar bohemistaként képviselte Magyarországot Prágában, Prazák Richárd mint a cseh hungarisztika kimagasló alakja képviseli mindmáig Csehországot Budapesten. Nagyköveti tisztjük előtt és után is (mint mondani szokás) a "kultúra nagykövetei" voltak és maradnak; de feljegyzendő, és úgy hisszük, üdvös tünet, hogy a diplomácia főnökeinek választása mindkét országban - ebben az érzékeny időszakban - "jártasokra" esett.
A fordításról szóló írás általában is, konkrét tartalmában is ahhoz kapcsolódik, amit már kezdettől fogva célul tűztünk ki, de némi késéssel kezdünk valóra váltani: olvasónk, leginkább rendületlenül feltételezett hazai magyar olvasónk figyelmét nyelvi kérdésekre irányítani. Nem egyszerűen "nyelvművelés" ez (bár azon sem volna semmi szégyellnivaló), hanem valóban a nyelvterület "epicentrumától" távolabb élők számára nagyobb fontosságú nyelvi tudat művelése. Úgy kellene, hogy ezúttal is maga a szöveg beszéljen önmagáért, de azért jelezzük a szándékot: a középutat próbáljuk (itt is, másutt is) kikísérletezni a gyámkodás és a tudákosság közt.
Szépirodalmi rovatunk töretlenül folytatja a kevésbé ismert s korábban akár politikai, akár egyéb okokból kevésbé is hozzáférhető cseh szerzők közlését.
"Régiónk" címmel pedig, ugyancsak töretlen folytonossággal, azt kínáljuk, ami eddig is legfontosabbnak érzett témaköreink egyike volt: a magyar-cseh kapcsolatok egy érdekes fejezetét: ezúttal Végh János cseh-morvaországi magyar, vagyis hát tiszteletbeli elődünk életútját és munkásságát. Erről már sokszor sokan írtak, de éppen közleményünk a bizonyossága annak: még mindig lehet róla úgy írni, hogy ne csak "az újszülöttnek legyen új". S végezetül a "Népek önmagukról és egymásról" című írásban egy figyelemreméltó szakdolgozat eredményeiről értesülünk, tudnivaló azonban, hogy olyan témáról és feladatról ad számot ez az írás, melynek újabban nagy figyelmet szentel a nemzetközi tudományosság, s ez a közlemény is egy nagyobb nemzetközi csoportmunka egyik ígéretes hajtása.
Vissza 
