Orbis Pictus

Előszó

Szokatlan könyvet tart a kezében az olvasó. Csaknem, vagy több mint száz (e sorok írásakor a számuk még változott) kortárs magyar alkotóművész megrajzolta a maga Város-képét. Mindannyian tudták, hogy a megoldhatatlanra vállalkoztak, amikor az időben és térben, a történelemben létező, átalakuló, újjászülető és meghaló városról kellett gondolkozniuk. Mintha az 1500 évvel ezelőtt élt Aurelius Augustianus időt álló paradoxonét kellene megoldaniuk, aki erre a kérdésre: Mi az idő? - így válaszolt. „Ha tőlem kérdezik, tudom. Ha meg akarom magyarázni a kérdezőnek, nem tudom."
Senki nem kívánt lehetetlent a művészektől. Csak éppen most, amikor a magyar millennium eseményei a visszatekintő elmélkedésre biztatnak, amikor az ezer esztendőnk kapaszkodóit keressük, egyre izgalmasabb a múlt megidézése. Ráadásul az emberiség, melynek részesei vagyunk, maga is számvetést készít, átlépve az ezredfordulót.
Ekkor léptünk vissza több tudományág európai reprezentánsához, Comeniushoz, aki a XVII. században keletkezett nevezetes művével, az Orbis Pictusszal, két nagyon fontos gondolatot közvetít évszázadok távlatából. Egyrészt, hogy a világ látható, mert megrajzolható. S ha látom, értem s tudom, ami volt, s ami van, akkor az a világ megismerhető. „A világot a maga teljességében megragadni" - csillan fel Comenius könyvéből a követendő bölcsesség.
Másrészt Comenius éppen azt a gondolatot teljesíti ki, amely ma Európában s még inkább Közép-Európában a legfontosabbak közé tartozik, ha éppen nem az. A kettészakasztott Európa régióinak kölcsönös felelősségét fogalmazza meg. A korszak kutatója, R. Várkonyi Ágnes szerint, Comenius életművének talán ez a legfontosabb rétege: „ha e térség népei nem értik egymást, bekövetkezik a bábeli tragédia. Aki a másikat nem érti meg, önmagát pusztítja el..." (Nem véletlen hát, hogy az Orbis Pictus képeihez, a látható világ magyarázatait latinul, németül, magyarul, és szlovákul illeszti.) S ami a legfontosabb, Comenius közvetve és közvetlenül kimondja, leírja: itt a szomszédos országoknak közösen kell kialakítaniuk az együttélés normáit.
Így lett a művészeknek szánt feladat mottója és szellemi motivációja Comenius európai személyiségű és európai minőségű életműve. A látható világ - s benne a megfestett város. A város minden aspektusával: világi és egyházi központ, közösségszervező erő, önkény elleni jogvédelem biztosítéka, az épített környezet fejlődésének reprezentánsa, a szellem és a műveltség kereteinek megteremtője. A város, mint fal, mint torony, mint templom, mint iskola, mint műhely. A város, mint örök építészeti problémakör, és mint megoldhatatlan szociológiai probléma.
Vajon mit tud erről a művész? Akar-e tudni egyáltalán, vagy csak rögzített sémákat őriz a magyar történelemből? Régi veduták idéződnek fel bennük, esetleg híres metszetek olasz és német mesterektől? Vagy túllátnak a házgyári falansztereken, netán egy növekvő város vízióját képzelik végig? És mit tudnak a mindenkori városlakókról? A honosokról és a betelepítettekről, a teremtőkről és a menekültekről?
Tudjuk-e egyáltalán, mi az a város? Vagy ez nem is valódi probléma? Hogyan lehet megszervezni egy tízmilliós városi közösség életét? Mit lehet tenni egy olyan várossal, amelynek lakói ötszáz (!) nyelvet beszélnek? Igaza lesz-e Mumfordnak aki végletesen fogalmaz: „Eltűnik-e a város, vagy az elmúlás másik változata valósul meg, s az egész bolygó végtelen városi hangyabollyá válik?" Senki nem mondhatja, hogy ez érdektelen kérdése lesz a jövőnek. Éppen annyira közel áll hozzánk a probléma, mint az informatika még bizonytalan világa, az újraéledő nemzeti nacionalizmusok önpusztító kiszámíthatatlansága, a jóléti társadalmak végtelen egoizmusa.
A válaszokat majd meg kell fogalmaznunk, de most még egyelőre a kérdéseknél tartunk. A kérdések révén pedig minden közösség szembesülhet múltjával, múltja feldolgozatlan rejtelmeivel. S a megfejtéshez mindenki segíthet. Most a művészeten a sor. Ezek a képek is egyféle választ adnak, értelmezésükhöz nem a tudomány egzaktsága, hanem az intuíció eredetisége a segítség. Nem oldanak meg semmit a jelenlegi és a jövőbeni városépítők helyett. Legfeljebb segíthetnek nekik. De hát nem is építészeknek készült szakkönyv ez...
Paul Valery írja a Két párbeszédben: „...nem figyelted meg még ebben a városban járkálván, hogy a benne sorakozó épületek közül egyesek némák, mások beszélnek: s végül vannak olyanok, ezek a legritkábban, amelyek énekelnek?" És a festők? Ők nincsenek jelen ebben az élő városban? Comenius műve 1793-as pozsonyi kiadásának a magyar fordítója ezt a címet adta: A világ lefestve. Azaz a beszélő, az éneklő mellett, immár ott a megfestett város is. Vissza