A vándorok

Előszó

A Felébredt Álmodók Éve
VSZ 1484
Kelvin Halma

A csillagok lenyúltak érte, mint oly sokszor már korábban ezen az elvarázsolt helyen.
Bruenor Fokán állt, de fogalma sem volt róla, hogy miként került oda. Guenhwyvar ott volt mellette, nekidörgölőzött és megtámasztotta sebesült lábát erős testével. Nem emlékezett rá, hogy hívta őt.
A számtalan hely közül, ahová Drizzt elvándorolt életében, sehol sem érezte olyan jól magát, mint itt. Talán a barátja miatt, kire gyakorta lelt rá itt, de ezen a helyen, ezen a magányos csúcson, amely a lapos, sötét tundra fölé magasodik, még Bruenor társasága nélkül is megszállta a szellemi fennköltség állapota. Idefent kicsinek és halandónak érezte magát, de ezzel egy időben azt is tudta, hogy valami jelentőségteljesebb eseménynek is a része, valaminek, ami örökké tart.
Bruenor Fokán lenyúltak érte a csillagok, vagy inkább ő emelkedett fel közéjük. A test korlátai közül kiszabadulva lebegett, a lelke szárnyalt és sebesen siklott a mennyei szférákon át. Hallotta a hatalmas óraszerkezet kattogását, érezte a mennyei fuvallatok érintését az arcán és képes lett eggyé válni a világmindenséggel.
ezen a helyen Drizzt a legmélyebb meditáció állapotába került, itt végre teljes egészében megértette az élet és halál körforgását.
Most, hogy vér szivárgott a homloksebéből, nem is kerülhetett volna ennél jobb helyre. Vissza