Előszó
A két világháború közötti időben, sőt még a második világháborút követő első i években is aránylag kevés ember akadt, aki az iparoktatás fokozatait ismerte. A felszabadult, független Magyarország ipari dolgozói a három-, és ötéves tervek végrehajtásával nagyszerű szocialista ipart teremtettek. Ma már a legtöbb fizikai és szellemi dolgozó ismeri az iparoktatás szervezetét is. A szülők szívesen küldik gyermekeiket az iparitanuló-intézetek jól felszerelt-műhelyeibe, iskoláiba és otthonaiba, de még inkább örvendenek, ha a sokféle irányú ipari technikumok felvételi vizsgáján sikeresen helytállnak a fiatalok. A felnőtt ipari munkások is tudják, hogy milyen feltételek mellett kerülhetnek a technikumok esti és levelező tagozatára. Ma már természetesnek tartja mindenki, hogy kitartó szorgalommal az iparoktatás legfelső fokozatát, a műszaki egyetemet is elvégezheti, és mérnöki diplomával a zsebében lépheti át annak az üzemnek a küszöbét, amelyben mint egyszerű szakmunkás kezdte pályáját.
A fejlődés útjának megértéséhez ismernünk kell a magyar iparfejlődés vázlatos történetét, hogy ebből kialakuljon az iparoktatás, s ebben a technikumok elődeinek és maguknak a technikumoknak a múltja.
A magyarországi iparoktatás jellege a feudális középkor kézművesiparától a XIX. század kapitalista gyáriparáig viszonylag keveset változott. Az 1868. évi népoktatási törvény (1868. XXXVHI. tc.) kimondotta ugyan a tanoncok Iskolakötelezettségét, de csak másfél évtized múltán, az új ipartörvény, az 1884. évi XVII. tc. valósította meg. Ekkor ugyanis a céheket, amelyek a Klauzál Gábor-féle 1848. évi céhszabályzat szerint működtek, három hónap alatt meg kellett szüntetni. Ez volt az első törvényhozási intézkedés a tanoncok kötelező oktatására. A törvény 20-200 forintig terjedő bírsággal sújtotta azt a mestert, aki tanonciskoláztatási kötelezettségét nem teljesíti (87. §.).
A szakmai oktatásnak ez a lassú, évszázadokon át tartó fejlődése szorosan összefügg a magyarországi ipar és a városi élet egyenetlen, lassú alakulásával. A céhmesterek inasaikat és legényeiket a XV. század második feléig jó szellemben a minőségi termelésre nevelték a céhszabályzatban előírt módon. A céhek állandóan ellenőrizték ennek a szabályzatnak becsületes végrehajtását. A céhrendszer azonban nem vallási és nem emberbaráti intézmény volt, hanem a feudális kor Iparfejlődésének szükséges formája, amely akkor alakult ki, amikor a helyi piacok viszonyai a kézműveseket fokozott érdekvédelemre kényszerítették. A céhmesternek természetesen érdeke volt, hogy jó munkát készítsen, jó inasokat és ügyes segédeket ún. mesterlegényeket neveljen, mégis hidegen kizsákmányolta őket, embertelenül hosszú volt a munkaidő és önkényesen alacsonyra szabott a munkabér. Ha árutermelésük nem kapott biztos piacot, akkor a céhmesterek minden eszközzel leszorították a béreket, minden módon megnehezítették a legény mestervizsgáját, „remekét" visszautasították, vándorlási idejét meghosszabbították, röviden : nem lehetett mester, nem lehetett önálló kézműves, mert nem vették fel a céhmesterek közé.
Vissza 
