Rádiókrónikák

Előszó

Ha Párisban Rotschild színháza, a Pigalle becsukná kapuit, ezt a bukást ott patakzó nevetés kisérné. Nálunk Budapesten először is hiányzik egy Rotschild, aki szinházat tudna itt nyitni, másodszor: honnan és miből szerezzük meg azt a patakzó nevetést, amellyel itt utolsó útjára lehetne kikisérni egy megbukott magyar szinházat. Ki mer itt ma mulatni azon, hogy a másik megbukott? Régebben ez olyan természetes pesti szórakozás volt! De amióta külön magyar hetilap indult meg, amelynek ez a cime: A csőd s amióta a nyomor külön rovatot kapott a napilapokban, mint a politika vagy a közgazdaság: azóta az emberek kissé tartózkodóbbak lettek. Nem nyilvánítják olyan viharosan mások elmerülése fölötti részvétüket. Mindenki óvatos, mert eszébe jut az, hogy milyen nehéz ma egy kis szellemi szükségmunkát kapni, - mindenki lehajtja egy kicsit a fejét, ha rossz hirt hall, mert megvillan előtte az a hosszú embersor, amelyik naponta az ingyenebéd konyhái felé kanyarog.
A színházak nem is várják, hogy egy Rotschild sétáljon be kitárt kapuikon, megelégszenek ők a gazdag bőrgyárossal, a szeszfinomitóval, vagy a milliomos fakereskedővel is, csak forgótőkét adjon. Az igazgatók irodájában nagy a becsülete ezeknek is, akik a tisztes polgári ipar területéről szemérmesen lépnek be a múzsák templomába, a háttérben maradnak, mint titkos Mecénások és onnan tesznek egy-egy súlyos megjegyzést Sekszpirre. Egyébként a színigazgatónak teljesen szabadkeze van, ők a világért sem szólnának bele a művészeti vezetésbe, az igazgató azt adatja elő, amit ő akar, csak .. . csak - elvégre - mondják ők, a szeszfinomitók - a szinház is csak vállalkozás és a mi pénzünk fekszik benne! Vissza