S az uram még mindig ölel.
Elenged magától egy kicsit, talán bő tenyérnyire. Belefeledkezem sárgán langyos szemébe: egész fénynyaláb szikrázik szőke haján, a sarkáig kitárt, rozoga ajtón betódul a nap: elgyengülök. Inkább visz, mint vezet... Alig érzékelek valamit az ereimben doboló örömön túl, de a kert fakuló és tüzes, őszi színei között fekete folt mered mozdulatlanná, látom.
Raffai Sarolta
