Örök szomjúság

Előszó

Részlet a könyvből:

Thespis kordéja, a kopott, zöldre festett maringotte nyikorogva, nagyokat zökkenve haladt a friss októberi esőtől vert országúton. Az elébe fogott két jószándékú gebe erejét meghaladó igyekezettel és feltűnő sebességgel húzta a komédiások mozgó otthonát, amelynek apró, zsalugáteres ablakán tarka, tépett rongyfüggönyt lebbenteti az Alpok felől lelopódzkodó őszi szél. Recsegett, ropogott a komédiások vándorszekere a gödröktől teleszántott, felvágott úton, amelynek sarában még nem süppedtek mélyre az osztrák lovasok és a piemonti, meg francia győzők elvesztett patkói. Alig pár hónapja, hogy III. Napoleon szakállas gárdája, Victor Emánuel tarka ruhájú szabad harcosai és Gyulai táborszernagynak, az osztrák főparancsnoknak a monarchia minden részéből összeparancsolt csapatai kergették egymást a lombardiai síkságon és az ágyúk, trénszekerek, szerkocsik és málhahordók vasalt, vastag kerekei keresztül-kasul szántották az országutakat. Ha a maringotte bakján ülő széleskalapú kocsis, aki egyébként a vándortársulat „capocomicoja", azaz mindenható igazgatója, hősszerelmese, pénztárnoka, kellékese, rendezője, karmestere és nyomdásza is volt egyben, kisisé megerőlteti a szemét, talán megpillanthatja jobbra a magentai tornyokat, ahol az egyesült olasz-francia haderők az első csapást mérték Ferenc Józsefnek, az ifjú osztrák császárnak magabiztos, büszke seregére. Vissza