Előszó
Részlet az első műből:
Mégis...!
Az égbolt vidáman ragyogott.
A nap derülten mosolygott végig a tavaszi világon és a márciusvégi szél játékos kedvvel kenette maga előtt a fehéren tündöklő felhővitorlákat, melyek duzzadva húztak napkelet felé...
Az Eiffel-torony legmagasabb erkélyén fiatal leány és fiatal férfi állott összesimulva, összekarolva. Mosolyos, boldog hangulatba szédülve nézték a mérhetetlen várost, amely mélyen alattuk, villódzó párában morajlott, a Szajnát, mely a rakpartok kőfalai és; a hidak abroncsai közül kiszabadulva, lomhán kanyargott üde, zöld, erdőkbe vesző vidékeik felé.
A bolondos, zabolátlan szél belekötött a fiatal párba is.
A könnyű sportruhába belefeszült és éles vonalakban mutatta meg a lány karcsú, finom, arisztokratikus alakját, - a fiatalember tavaszi köpönyegét pedig meg-megcsattogtatta, mint egy házoromra tűzött lengő lobogót.
Az ifjú pár nem haragudott érte. Mert fiatalok voltak, a szívük csordultig tele volt szerelemmel, előttük állott a sejtelmes aranyködbe burkolódzó jövendő, mert tavasz volt és mert jó szagok, távoli földszag és virágillat hintáztak körülöttük a szikrázó levegőben.
A lány szépvonalú, karcsú lábai mellett felsuhant a szél, - a lány beleborzongott. A fiatalember elmosolyodott.
- Fázol... Gyerünk lejjebb néhány emelettel, ott védve leszünk a szél ellen...
Vissza 
