Levelek II.

Előszó

Az idejekorán, serényen színre vitt és aggályosan, takart háttérből megszerkesztett írói életpályák korában eleinte talán meghökkenőnek tűnik, hogy Rainer Maria Rilke életgyakorlatából az írói-színészi szerepformálásnak és nyilvánosság-igénynek ez a mozdulata tökéletesen hiányzik. Ez az élet a tudatosan gyarapított magány, az egyre gazdagodó, de távolból irányított emberi kapcsolatszervezés jegyében formálódik: Rilke az életmű hiteles gesztustárának elmélyítését tekinti legfontosabb feladatának. Werksüchtig: ezzel a szabatos kifejezéssel jellemzi őt Katharina Kippenberg, s csakugyan, alig találunk még az irodalomtörténetben olyan alkotót, akit a "mű iránti megittasultság" Rilkénél következetesebb írói attitűd kialakítására ösztönzött volna. Amint műveiben a dolgokhoz fordul tapasztalatért, úgy magánéletére is jellemző, hogy kapcsolat-formálása főleg nem két ember közvetlen tapasztalatcseréjét iparkodik meggyorsítani, hanem azt a magasabbrendű, mélyebb alapzatra épített gondolati környezetet ágyazza meg, amelynek keretében aztán az egyes levelek igen mélyre vájhatják gyökereiket, zömükben egy általánosabb érvényű megfogalmazás elemi igényével. Korunkban, amikor az emberi érdeklődés egyre éhesebb markolással fordul a konkrétum, a nyers "tények", a megrészegítő apróságok, a hitelességgel kecsegtető, s mégis nem, egyszer üres dokumentaritás felé, erre is szükségünk lehet: Rilke gondolkodása éppen egy ellentétes irány, magasságot és mélységet értő függőleges körül rendeződik, s egy olyan (tételesen vallásos igyekezettől mentes) emberi teljesség esélyét teszi láthatóvá, melyet ma is - mindig és minden körülmények között - birtokba vehet az, aki megőrizte benső szabadságát. Szűkebbre fogva a szót, érvényes ez az irodalomra is: csak az jut messzire, akinek útja belülről indul. Az írásbeliségben nincsen karrier, csak fölemelkedés.
Kiadásunk második kötete az 1907 októberében keletkezett ún. Cézanne-levelektől az 1912-es esztendő első heteiben papírra vetett első két Elégia időszakáig terjed. A Függelék-ben közöljük a két Elégia (minden művészi szövegformálási igényt nélkülöző) "nyersfordítását", valamint - magyarul első ízben - az egyik legfontosabb Elégia-töredék prózafordítását. Sosem árt ugyanis keresnünk, lelkesedés és részrehajlás nélkül, a közmegegyezést abban a tekintetben, vajon mi rejtőzhet a Rilke-szövegek könnyen fenyegetővé váló labirintusában. Vissza

Fülszöveg

Azokban az időkben értette meg, hogy rögtön méltánytalanság fenyegeti, mihelyt mást remél az élettől, minthogy az puhán megérintse a karján, hogy lelke olyan volt, mint a mérleg (ha kerülni akarja a romlást): minden dolog csak addig feküdhet tányérján, míg a súlyok (odakint) az ő mértékegységeire figyelnek. Az, amiben a többiek oly természetes talpraesettséget tanúsítottak, mindaz a száraz, amorf és állhatatos mellék-élet, amelyből a többiek furfangos gyökereik révén mégiscsak kiszívtak valami táplálékot, mindaz, ami azoknak, akik elfogadják az éppen adódó tapasztalatot, és szembesülnek vele, valahogy mégiscsak hasznára válik... mindez elborította az ő teljesen gyökértelen tudatát, mely (pillanatokra) azt sugallta neki: ő a vándor, a jöttment, az örök hurcolkodó, aki mindent örökké faképnél hagy, ez a tudat irányítható volt, és elhárítható és hirtelen az egész világ fölé feszült ki a végtelenbe, partokat söpört végig, Isten csempészútjait kutatva (ideiglenesen). Talán ezért tartozott legmegrendítőbb élményei közé, hogy megcsodálhatta a legkorábbi idők görög sírköveit: azokon a kölcsönös érintés, tenyér nyugvása tenyérben, kéznek vállhoz érkezése teljesen a birtoklás igénye nélkül történt, sőt a sors számára közömbössé vált páros időtöltésben a búcsúzás fájdalmának még csak árnyékát sem lehetett érzékelni, minthogy semmiféle vég rettegése, semmiféle változás előérzete nem botránkoztatta meg ezeket a kezeket, mert nem állt előttük semmilyen más kihívás, mint a hosszú, merő magány, amelyen át érezték egymást, valahogy úgy, mint két egymástól távol eső dolog figurái, melyek szelíden egyesülnek egy bizonyíthatatlan létezésű tükör belsejében. Vissza