Malte Laurids Brigge feljegyzései

Előszó

ÚTRAVALÓ
„A művészetben az az iszonyú, hogy minél mélyebbre hatolunk belé, annál inkább kötelez a legnagyobbra, a majdnem lehetetlenre."
Rilke.
I. EGY SZOBOR.

Rainer Maria Rilkének két szobrát ismerjük: az egyiket felesége mintázta meg, a másikat Fritz Huf. Clara RilkeWesthoff, Auguste Rodin tanítványa lévén, bizonyára életet akart, a szoborba sűríteni, a képmás azonban kissé fakó és tétova lett. Azt, ami Rilkét igazán jellemzi, és ami nálunk többnyire ismeretlen, csak Fritz Huf látta meg a költő arcán, s ezt is fejezte ki, amikor megmintázta a szobrát.
Egy fej, egy arc: ennyi a szobor. Stilizált, szögletes, egyszerű, kevés eszközzel sokat mond. Nincs rajta sok abból «a lágyságból és testetlen ábrándozásból, amit Rilke alaptermészetében annyian véltek fölfedezni. Kisimult vonásai zárkózottságról, töprengésről, elmélyülésről beszélnek: a lélek, amelyet ez az arc ural, mindent latolgat, mindent mérlegre tesz, nem kímél időt és fáradságot, mert megoldást keres.
Ettől a kereséstől dacos a homloka. (Annyi asszonyi és asszonyos méltatás után ki gondolta volna, hogy Rilke dacos? Ki hitte volna, hogy a homloka olyan kemény volt, mint a gránit? Nemcsak a szobrán látni ezt, hanem a fényképein is.) A szemöldöke lapos, egyenes. Nem vonja ráncba, hatásos arcjátéka nincsen. A szája kissé vad, az ajka lebiggyed. Vékony bajusza ernyedten, igénytelenül csüng le, s az orra tövéhez két mély barázda kúszik föl, lassan, mélyen, mintha valami undor vájta volna oda. Az álla nem ugrik előre, nem támad: szögletes, hallgatag, szabályos. Ilyenek a várak legvégső bástyái és őrtornyai. Vissza