Magyarország gyógyhelyeinek éghajlata

Előszó

Az ország természeti erőforrásai közé tartoznak a gyógyhelyek és gyógyfürdők. Ezek kihasználtságát, látogatottságát hívjuk gyógyturizmusnak. Alapvető érdekünk a gyógyturizmus növelése, és az ezzel kapcsolatos szolgáltatások színvonalának emelése. A természetes gyógytényezők szerepe a mai korszerű betegellátási formák elérhetőségének idején is nagy szerepet kap, nemcsak a betegségek gyógykezelésében, hanem a megelőzésben és az utókezelésben (rehabilitációban) is.
Az élő szervezet és az időjárási tényezők kapcsolatának ismerete vagy legalábbis megsejtése az ókorba nyúlik vissza. A görög Hippokratész rendkívüli megfigyelő képességével és kiváló leíró készségével egyes betegeknél pontosan elemezte, hogy tüneteik milyen időjárási viszonyok között jönnek létre. Innen csak egy lépést kellett tenni ahhoz, hogy felismerjék: az éghajlat mint gyógytényező is szerepet kaphat egyes betegségek gyógyításában. Ezzel párhuzamosan a gyógyvizek hatásának felderítése is megkezdődött, és nem véletlen, hogy a fürdőkultúra, mint az egészségmegőrzés egyik fontos eleme, szintén korán kialakult. így érthető, hogy a rómaiak Pannónia területén is igyekeztek kihasználni a kiváló természeti adottságokat: Buda környékén 14 római fürdő maradványait tárták fel eddig. A török hódoltságnak pedig ma is élő nyomai a budai Duna part mentén található török kori fürdők.
Az államilag szervezett gyógyfürdőügy első hivatalos jele az 1876. évi XIV. törvénycikk, amely már bizonyos légköri (akkori magyarosító, de meg nem gyökerezett szóval „lebészeti") megfigyelések szükségességét is előírta. A századforduló táján létesültek az első magashegyi klimatikus gyógyhelyek - főleg a Tátrában - az akkor még gyógyszerrel nem gyógyítható tuberkulózis kezelésére. A Trianoni döntés után megkisebbedett országban is keresni kellett olyan magaslati gyógyhelyeket, amelyek éghajlati adottságaiknál fogva alkalmasak voltak elsősorban légúti betegségek kúrálására. így született meg a kékestetői és a mátraházi szanatórium, a Bakonyban a farkasgyepűi, a budai hegyekben a Svábhegyi, a Budakeszi szanatórium. Az 1929. évi XVI. törvénycikkely, majd ennek végrehajtásáról intézkedő miniszteri rendelet részletesen szabályozta „az éghajlati gyógyintézetek közhasználatba vételének" engedélyeztetési rendjét, amely többek között előírta, milyen meteorológiai méréseket kell végezni a gyógyhelyeken. Bár ez teljes mértékben nem valósult meg mindenütt, mindenesetre jelentős előrelépés történt a gyógyhelyek környezeti adottságainak műszeres felmérésében, az orvosok és a légkörkutatók kapcsolatának elmélyítésében. Vissza