Református teológiai gondolkodásunk elvi kérdései

Előszó

Egy tizenkét előadásból álló sorozat és egy tíz részes cikksorozat kötetbe foglalt vázlatát veheti kezébe most az olvasó. Ennek bizonyos mértékű hátránya az, hogy nem lehettem tekintettel minden részletkérdésre, hanem csak azokra, amelyek szóbeli előadás keretében megvilágíthatók s nem szakemberekből álló hallgatóság számára is átláthatóvá tehetők. Más szempontból nézve azonban ez még előnyt is jelent, mert az olvasó mindjárt a lényegessel találkozik; nem kell a részletekkel bajlódnia, s nem kell a mindenre tekintettel lévő tudományosság szürkeségében botorkálva a maga számára kiszűrnie valami lényegeset. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az ismeretterjesztés színvonalára ereszkedünk az egyes kérdések és problémák felvázolásánál, hanem mindenekelőtt azt jelenti, hogy világosan és félreérthetetlenül, a nehéz kérdések elkenése és az ellentétek tompítása nélkül, tudományosan megalapozva bemutatjuk a helvét irányú reformáció teológiai gondolkodásának elvi kérdéseit, s azok szoros összefüggését az egyetemes keresztyén gondolkodás problémáival.
A jegyzetekkel nem terhelni akartam az olvasót, még csak nem is a tudományos igazolás kedvéért készítettem őket, hanem elsősorban azért, hogy egyrészt rávilágítsak velük a fő szövegben nem részletezhető kérdésekre, másrészt azért, hogy segítsem a témában való továbbhaladást s a megfelelő irodalomban való könnyebb tájékozódást. Vannak olyan kérdések, amelyekben nem megoldásra törekedtem, hanem a probléma lehető legnagyobb mértékű megvilágítására és tudatosítására. A problémák tudatosulása hatalmas lendítőerőt jelent a megoldások felé. Általában is inkább az útnak indítás volt a célom, mint valamiféle végsőnek mondható eredmény mutogatása. Szeretnék lehetőleg minél több református embert kimozdítani a gondolat- és gondolkozásnélküliség kényelmes optimizmusából, felrázni az öntudat nélküliség kábaságából és biztatni arra, hogy ne úgy tekintsék a hitet, mint a „vallástalanság" kedélyállapotát, hanem úgy, mint szüntelen éberséget és őszinteséget, mely mindig kész önmaga megvizsgálására; kész arra, hogy meglássa elégtelen voltát, megvallja gyengeségét, s „gyónást és vallást tegyen" (213. ének: „bűneinkről való közönséges vallástétel" - „confessio generális" értelmében) a maga nyomorúságáról. A magyar „vallás" szó ugyanis nem a sokak szemében gyanússá tett latin „religio" szónak, hanem a „confessio"-nak a megfelelője anyanyelvünkben. A vallás eszerint kettős jelentést hordoz. Vissza