Régi és új avantgárd (1967-1975)

Előszó

Az avantgárd kifejezés használata (jelzővel vagy nélküle) a hatvanas-hetvenes évek fordulójára vonatkoztatva bosszantó anakronizmus a művészettörténet ismerői számára; jogtalan kisajátítás (vagy kiterjesztése) egy fogalomnak, amely a művészet egy évtizedekkel korábbi korszakát jelölte. Mégis, e fogalom használata nélkül nehéz lenne kiállításunknak olyan címet adni, amiből pontosabban tűnne ki, mit is szeretnénk a közönségnek bemutatni?
Az avantgárd ezekben az években (hatvanas-hetvenes évek!)- mint egykor is - hazánkban az újat, a modernet és a mást jelentette, de jelentette a zászlóratűzését egy korábban megtagadott hagyománynak is; részben formai szószerűséggel, ha azokra a fiatalokra gondolunk, akik az „igazi" avantgárd egykori vezére, Kassák Lajos mögé igyekeztek fölsorakozni; nagyobb részt azonban gesztusszerűen jelenti ezt, a „kötelező" értékek - a magyar művészetben már másfél évszázada hivatalosan és nem hivatalosan is kötelezőnek hirdetett hagyományok elutasításával, az Európához való fölzárkózás nyíltan vállalt igényével, amitől még a kozmopolitizmus súlyos (és akkor még mindig fenyegetően veszélyes!) vádja sem ijesztette vissza azokat, akik ezt az utat választották.
Persze, magyarázatot kíván a két jelző, a „régi" és „új" is. Azonban ezeket sem mi találtuk ki, használatuk már föltűnik a korszak kritikáiban is. „Régi"-ek- az a harmincas (esetleg negyvenes) években indult művésznemzedék, amelyik még közvetlenül kötődött az „igazi" avantgárdhoz; „új"-ak - azok a fiatalok, akik a hatvanas évek közepén léptek föl, s jelentek meg a hivatalos vagy félig-meddig underground kiállítási életben.
A pillanat pedig, amiről szó van, az a pillanat, amikor e két nemzedék - Kassák Lajos és Hincz Gyula, Martyn Ferenc, Korniss Dezső és Bálint Endre, Veszelszky Béla és Gyarmathy Tihamér, Z. Gács György, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor és a mindannyiuknál fiatalabb Ország Lili, valamint a hatvanas évek fiataljai közül azoké, akik a korábban megszokott alkalmazkodó tisztelettudás nélkül természetes és szabad gesztussal választottak saját utat - ez a két nemzedék találkozott és látott hozzá egyesült erővel a magyar képzőművészet arcának átformálásához. A „pillanat" valójában nagyon szerencsés volt. Nemcsak azért volt az, mert még egyáltalán találkozhattak ezek a nemzedékek, hanem egyébként is. A hatvanas évek második felére a magyar társadalomban és a politikában egyaránt oldódni kezdtek az ötvenes évek görcsei, s ha akadozva, ha folytonos viták közepette is, mégis lehetőség nyílt arra, hogy valaki megpróbálja másként ejteni a szavakat másként fogalmazni mondatait, másként fogni az ecsetet, mint ahogy ezt addig írott és íratlan szabályok meghatározták. Vissza