Régi magyar társasélet I.

Előszó

Sajtóban s történelmi művek bevezető soraiban sűrűn esik panasz minálunk, hogy honi mémoire-irodalmunk csak vékony erekben folydogál bele nemzeti történelmünk széles folyamába. Mert végre ilyenféle is akad családi levéltárainkban; szaki folyóiratok apránkint közölgetik is már. Az ilyen rejtett kincsek persze nem kerülnek itthon oly bőségben napvilággá, mint Francziaországban, a mémoire-irodalom e classicus földjén, ahol századok óta dús forgalma vagyon a história ez aprópénzének. S bár e között is akad néha egy-egy hamisított darab: egészben mégis történelmi gazdagodás-számba mennek. »Pour servir á l'histoire de mon temps«, mondja Guizot az ő emlékiratairól.
Igenis: régibb családaink vasas levéltáraiban a becses okiratokon kívül akad egy-egy tarka emlékrajz is, melyben a harczkivívott hadfi, természetesen főtisztviselt magyar úr, miután híven szolgálta a »császárt«, ősi kastélyában megvonulva, jobbára kritika nélkül, jóleső tárgyilagossággal, vagy tán csak éppen krónikusi szárazsággal rótta fel korának udvari, politikai és társas életének kiválóbb alakjairól és mozzanatairól gyűjtött megjegyzéseit. De bizonyára került nem egy nagyúri dáma is, aki finomabb füllel s élesebb szemmel, ha nem hallgatózott, ha nem leste is éppen, de megfigyelte a körülte »ágáló personák« cselekvéseit, viselkedését, mondásait és asszonyi szimatjával biztosabban rányitott a dolgok velejére, mint azok a bizonyos eszes férfiak, akik néhány nagy fától nem látják az erdőt. Ó, azok a sima grófnék és bárónék, azzal a szerfölött kifejlett szimattal nem egy nagy eseménynek lelték meg apró okait, nem egy végzetes fordulatnak titkos rugóit valamely boudoirnak lenge bár, de jól rejtő függönyei mögött! Tudtak a piczi arany kulcsról, melynek nyomásától felpattan a nehéz, vértes ajtó; és tudtak a láthatatlan benyílórul is, mely előtt megbénult a híres vas akarat, meghajolt hunyászkodva a meggyőződés bikanyaka s hígult savóvá a sűrű vér; s fölismerték a csinos ajánló levelek jelentős kacssai, virágjai s lombos galyai között leselkedő kígyót - szóval: meghallották a csöndet, megértették a némaságot és hátul is volt szemök. Benne éltek a magas és legmagasabb légjárásban, a loppal rebbenő pletykának érezték minden legyintését: ami nem legcsekélyebb érdekessége az ilyen mémoire-lapoknak. Vissza