Arany és kenyér

Előszó

Volt egyszer egy parasztfiú, aki nagyon szeretett tanulni. Szorgalmas volt és kitartó. Tanító lett. De ezzel nem elégedett meg. Nagyobb ambíció fűtötte. Költő, író akart lenni...
Mivel azonban nem valamilyen épületes tanítómesét mondunk, hanem igaz történetet, legjobb, ha átadjuk a szót hősünknek: »e két mesterséghez nemsokára egy harmadik járult. Lektor lettem egy nemrégen alapított kiadóvállalatnál. Hamar tönkrement. Aki pénzelte s aki - természetesen - a vállalat korlátlan ura volt, körülbelül annyit értett az irodalomhoz, mint a szomszéd kocsma vendégei. Szinte egyetlen jelenkori író nevét sem ismerte. Egyszer az az ötlete támadt, hogy jobb híján Balzackal próbál szerencsét; róla már hallott egyet-mást. Megkérdezte hát tőlem: - Hány könyvet is írt? Ötöt vagy hatot? Hadd tegyem hozzá, hogy a főnököm nagyon szerette a színes rajzokat. Olyan festőre bízta a könyvek illusztrálását, aki mellesleg valószínűleg cukorkás dobozok díszítésével foglalkozott. Még a cég felszámolása előtt kirúgott. Nem akarok minden kiadót egy kalap alá vonni, de az a bizonyos, hogy az enyém olyan ütőkártyát tartott kezében, amellyel a jó ízlésű emberek nem mindig rendelkeznek: sok pénze volt.«
Az imigyen pórul járt fiatalembert René Jouglet-nak hívták. Nem keseredett el. Egy másik kiadó alkalmazta, és így tovább folytathatta hármas foglalkozását: nappal nebulóit oktatta, este mások kézirataival bíbelődött, éjszaka pedig a maga gyönyörűségére írt. Hogy mit írt? Először természetesen verseket, méghozzá szabályos, rímes, sormetszetes, klasszikus költeményeket, sok, verejtékesen kicirkalmazott frázissal. Ekkor a francia költők már kivétel nélkül a szabad vers mellett törtek lándzsát. Jouglet nem akart vagy talán nem tudott az ár ellen úszni. Lemondott a versírásról. A prózára áttérve azért hasznát vette a szigorú versiskolának: hozzászokott, hogy vigyázzon a szavak játékára, állandóan ellenőrizze tollát, és ez a műgond, ez az önfegyelem ma is meglátszik stílusán. Vissza