Hitel 1943. február

Előszó

A kereszténység hite, izzó lelke, szeretete, nézetei, erkölcse s motívumai alakították századokon át a magyar életet. A nemzeti gyökér Ázsiából került, de az oltóág a kereszténység lett s azóta az nem kettő, hanem egy, egységesen magyar nemzeti s keresztény élet lett. Mit törölhetnék, vagy mit törhetnék ki a magyar történelemből, hogy az nemzeti s ne keresztény, vagy keresztény és ne nemzeti legyen. Letörölhetném-e a magyar faluk s városok képeiről a templomtornyokat, a hegyekről a várak és monostorok körvonalait, a völgyekből a kolostorok színfoltjait; kitörölhetném-e a lelkéből, a közérzésből azt, ami keresztény nézet, emlék és hagyomány? Kitéphetném-e a magyar címerből a kettős keresztet s letörölhetném-e a Szent Koronáról a görbült keresztet s gondolhatnám-e ezek után, hogy külön választottam azt, ami keresztény attól, ami nemzeti? Ha a vitézséget, a hazaszeretet s a hősiességet veszem, különszedhetném-e a lélek zsarátnokait, melyeket Nagy Lajos, a Hunyadiak, a Rákócziak, a Báthoryak s Bethlenek lelkében a magyar lelkesülés gyújtott s elválaszthatnám-e azoktól, melyeket bennük a keresztény pátosz s áldozatosság gyújtott? Kielemezhetném-e az édesanyák tejéből, a száműzöttek könnyeiből, a hazáért kiömlött vérből, hogy mi a magyar benne s mi a keresztény? Nincs-e összekeverve a százados temetőben az anyaföld az ősök haló porával s a szántóföldön az esőcsepp a verejtékkel ? Ki fogja e kettőt szétszedni tudni? Nos és szét lehetne-e szedni a nemzet életét s ketté lehetne-e vágni egységes lelkét? A kereszténység lett a magyar nemzet lelke s kultúrája lett a vére. E lelkiségből élt; e lelkiséggel csatázott s dolgozott; e lelkiséggel nézte tanyáját, rónáit, hegyeit; e lelkiséggel nótázott, ringatta bölcsőit s temette halottait.
Szent és profán emlékek egy nagy történelmet alkotnak; - egyik hívogatja a másikat s valamennyi közösen felszítja a nemzet szeretetét. Ha a Pilis hegyét nézem, nemcsak az ördöglyuk rémséges barlangjaiba a tatár elől menekvő, megriadt népet s a tatárjárást látom', hanem látom az esti szürkületben. a pálos remeték imbolygó mécseit; ha júniusban Székesfehérvár utcáin sétálok, a hársfák illatában királyi sírok porát éledni érzem; ha Szent László füvét tépem s gyűjtöm, nemcsak a fű erejében, hanem a magyarság nagy segítőjében is bizakodom és kérem, hogy segítsen füvével! S mit érez a protestáns Zsolna, Debrecen, Sárospatak, Eperjes a Bethlenek s Bocskayak neve említésénél s bakonyi és gömöri faluk szerény, Erdélynek pedig nagystílű történeti emlékeinél, az mind mint vallási tűz és melankólia borul a lelkére. Íme, a mult századok vallásos és profán emlékei egy közös, nagy történelmi valóságba állítanak bele s megértetik és megéreztetik velünk, hogy a kettő egy s hogy nincs magyar kultúra, mely nem keresztény.
Prohászka Ottokár (A kereszténység és a belső élet.) Vissza