Előszó
Mérgezettek az egykor tiszta és hűs források, savas esők verik az erdőt, olajos szárnyú madarak hullanak alá, zavarodott szarvascsapatok keresnek új menedéket. De van-e hová? Lesz-e esély? Akad-e...
Tovább
Előszó
Mérgezettek az egykor tiszta és hűs források, savas esők verik az erdőt, olajos szárnyú madarak hullanak alá, zavarodott szarvascsapatok keresnek új menedéket. De van-e hová? Lesz-e esély? Akad-e reménye e legújabb profán kantátának Bartók után, Juhász Ferenc után? Merre az új nemzedék tiszta forrása, megtalálják-e egymás kezét a nemzedéktársak, megfüröszthetik-e arcukat egymás tekintetében?
A Cantata Profana változó üzenete ejt-e még zöldellő erdőt, tiszta forrást, egymást erősítő agancsokat, egymásra találásokat, a közösség új fészekmelegét? Hányan keresték a választ és a megoldást akár a képzőművészetben is: Szervátiusz Jenő és Kass János, Szalay Ferenc és Vilt Tibor, Papp György és a tragikus sorsú képíródiák, Zoltánfy István, Kazinczy Gábor, és most a halálon túlról Fontos Sándor is. A tiszta forrás fiai ők, az egyes ember, a művész aggódását fogalmazzák meg. No és reményét, hogy szükség van minden helyzetben s minden körülmények között egymásra. Az összetartozás érzésére, az együttlét örömére. A tiszta forrás éltető kortyaira.
Minarik, a mosodás egy csapat után áhítozott; József Attila kozmikus magányában társakat keresve hányódott; amikor Kass János szülővárosába tartott, egy öblöt, egy kikötőt keresett, ahol egymás keze után nyúlhatunk. Igen: kell egy csapat, egy öböl, egy otthon, egy kocsmaasztal. Kell az a bizonyos forrás, ahová, ha megszomjazunk, elfáradunk, vagy mondanivalónk van, elmehetünk. Ahol találkozhatunk. Kell az a céh, ahová tartozni lehet, ahová tartozni érdemes. Mert valahol belül is kell lenni...
Vissza 
