Sámson

Előszó

Részlet a könyvből:

Életem történetének mostani részében éppen tizennyolcadik évemben voltam, s huszonegyévesnek látszottam csurgóra növesztett fekete bajuszommal. Ötödik éve éltem a pusztán, ahová a háborús ínség miatt szegődtem el szolgának. Ruházatom és mozgásom után ítélve nem sokban különböztem más emberektől, akik körülöttem éltek, de ez a látszat csak addig tartott, amíg megszólaltam. Az első szavaimból mindjárt előbukkant csillapíthatatlan nyugtalanságom, vagy szertelen jókedvem. Vidámságra ugyanolyan hajlamom volt, mint a féktelen haragra s ez a nehéz érzés volt az igazi erő gondolkozásomban. Ha daloló kedvem támadt, sokszor mintha álomból ébredtem volna föl, úgy omlott össze jókedvem, hogy helyét az űzött ember keserű nyugtalansága foglalja el. Megtörtént, hogy fürdés alkalmával meztelenre vetkőztem az emberek előtt, akik látva meztelenségem, könnyen azt hihették volna, hogy valamikor vadállatok karmai közé kerültem s azok karcolták meztelenségemre azokat a jeleket, amelyek korábban sebek volta, s noha már régebben begyógyultak, valahol még sajogtak bennem. Tagjaim ma is tele vannak régen begyógyult sebek nyomaival, amelyek között legkisebb egy lövés és egy késszúrás nyoma, a legnagyobb pedig tenyérnyi nagyságú. A hajzatom alatt ugyancsak olyan ütés emléke látszik, amibe más emberek bele szoktak halni. A bőröm alatt eltörött jobbkarom gyakori fájása emlékezet a sötét időkre. Vissza