Riportok II.

Fülszöveg

Móricz Zsigmond összegyűjtött riportjainak második kötetét tartja kezében az olvasó: az 1930 és 1935 közt keletkezett s többnyire a kor lapjaiban napvilágot látott írásokat. Ebben az időben ugyanis - részint nyomasztó anyagi gondjai miatt - Móricz egyik fő írói foglalatossága lesz a publicisztika, főként a riportírás; 1930-tól haláláig több riportot írt (vezércikkekről, elmélkedésekről, kritikákról s a publicisztika többi válfajáról nem is beszélve), mint megelőzőleg húsz év alatt.
De az anyagi kényszerűség (egyik levelében összeszámlálta, hogy havi rendszerességgel nem kevesebb, mint tizennyolc ember kenyeréről s eltartásáról kellett gondoskodnia) nem fokozta le Móricz írói génuszát az újságírás robotosává; regényeivel szinte egyenértékű, drámai izzású riportokban számol be a korabeli magyar élet arculatáról, mélységeiről, sötét lapjairól. Az 1930 és 1935 között keletkezett írások "mint egy ideges szeizmográf apró, szaggatott vonalai - ahogyan a kötet anyagának összegyűjtője, Nagy Péter jellemzi ezeket a riportokat - nagy hullámvölgy vonulatát rajzolták meg: a válságba süllyedő, majd abból nehezen, kínosan kikászálódó ország képét... 1930 az egész magyar társadalmat, de benne különösképpen Móriczot a paraszti élet sötét mélységeire figyelmezteti: ekkor pattan ki a tiszazugi méregkeverő asszonyok ügye... 1933 újra megrázkódtatást hoz Móricz életében; ez a Dunántúl, s a dunántúli egyke felfedezése. "S hogy a riportíró Móricz nem ismert műfaji határokat, annak ez a kötet is bizonyítéka, hiszen az életművében jártas olvasó nem egy riportban felfedezheti a későbbi regények vagy novellák magját, élményét ihlető nyersanyagát. Vissza