Római napló I-II.

Előszó

Nem csak az olvasó, de a magam ámulatára is, e sorokat itt írom Rómában, a Quirinál halmán egy magas lakásban, ahol együtt vagyunk mind, akik otthon együtt voltunk: a két gyermekem, a jó barátnőm: gyermekeim gondviselője, s egy fiatal leány a konyhán.
Egy kisebbfajta népvándorlás volt tehát, ami a Kékgolyó-utcából, a Déli vasúttól megindult Rómába, a nagy és kis kofferek özönével, plaidekkel, élelmiszeres kosarakkal, tejesüvegekkel és mindenféle úti felszereléssel, amire két gyermeknek kétnapos úton szüksége lehet. Nem volt egészen könnyű, nem egészen egyszerű ez a zarándokút, de baj nélkül befutván Róma kapuján: hálát adtunk Istennek, hogy megérkeztünk vágyaink városába a Szent Év kezdetén. Tíz és fél esztendő előtt, hogy bezártam kis lakásomat az olmatai zárdában, úgy keltem útra hazafelé, hogy majd otthon maradok két hónapig s aztán visszajövök. A vázákban benne hagytam a virágokat, hadd várakozzanak reám hervadozva sötétben. A hamutálcán otthagytam egy félig elszítt cigarettát, a szekrényeimet be sem csuktam kulccsal - hiszen nemsokára visszajövök! És hazaérkezésem után két héttel kitört a világháború! Csak annyi időm volt még, hogy e bús esztendő novemberében visszajöjjek hátrahagyott holmimért, eladjam, amit nem vihetek magammal és sebten visszarohanjak az első vonattal, mert izzott körülöttem a levegő a nyugtalanságtól, a bizonytalanságtól, a tétova és habozó készülődésektől és mert olasz barátaim megmondták előre. Vissza