Előszó
Részlet a könyvből:
Hajnali öt óra volt. Az öreg kocsmáros fölriadt. Fia állt az ágya fejénél, rázta a vállát.
- Idesapám! Idesapám! Nem hallja!
Az öreg hunyorogva fölpillantott.
- Mi az no! - motyogta mérgesen.
- Gyűjjön mán, ellik a Riska.
A vénember szeméből elszállt az álom. Talpra ugrott, magára kapta ruháját. A szomszéd ágyban fölneszelt az asszony.
- Baj van? - kérdezte ijedten.
- Készíts enni! - vetette oda az ember. A mosdóhoz ment, megnedvezte szeme tájékát, prüszkölt, krákogott; kilépett a derengő reggelbe. Az udvar közepén megállt, nyujtózkodott, forgatta elgémberedett nyakát, dörmögött, megtömte a pipáját. De keze hirtelen megakadt és tátva maradt a szája. Kelet felé a síkságon kavargó vörös ködoszlopot látott. A ködoszlop a szemhatár vézna ákácai előtt mozgott, kinyúlt és összezsugorodott, újra megnőtt, betakarta a fél eget.
- Józsi! - kiáltotta rémülten.
A fiú kikukkant az istállóból.
- Mi az?
Az öreg nem tudott szólni. Reszketett a lába, kidülledt a szeme. A pipáját elejtette. A kutya végigszaladt az udvaron, nyüszitve bújt óljába. A fiú elhajította a vödröt, nagy lépésekkel, ijedten szaladt apjához, megragadta a vállánál.
- Idesapám! Szóljon mán, mi baj? Hé, szülém! - kurjantott a ház felé - vizet, gyorsan!
Az öreg visszanyerte szavát.
- Ott! Odanézz!
Előre mutatott, keletnek, a homokbuckák felé. A fiú megfordult, most ő is meglátta a felhőt, elengedte apját, leesett állal, megrőkönyödve bámult.
- Mi az? - nyögte.
Nem tudom. Hatvanadik esztendeje élek itt, de én még ilyet nem láttam. Nem én.
Vissza 
