Rotten

Előszó

Már sokat írtak a Sex Pistolsról. A leírtak többsége vagy szenzációs volt, vagy zsurnaliszta pszicho-blablának minősíthető. A többi? Színtiszta rosszindulatból fakadt.
Ez a könyv olyan közel jár az igazsághoz, amennyire csak elvárható egy olyan embertől, aki most visszatekint, de annak idején belülről látta az eseményeket. A könyv szereplői valamennyien ott voltak; ebben a könyvben az is benne van, ők hogy látták a dolgokat, meg az is, én hogyan. Ez azt jelenti, hogy az ellentmondásokat és a sértéseket nem szerkesztettük ki - ahogy a dicséreteket sem, ha akad egyáltalán ilyen. Nincs időm hazugságokra vagy fantáziálásra, nektek se legyen.
Élvezzétek, vagy dögöljetek meg...
John Lydon Vissza

Fülszöveg

Évtizedeken át csak töredékes információk jutottak el hozzánk a világ szerencsésebb tájain zajló zenei eseményekről.
A punknak még a többi műfajnál is mostohább sors jutott: a kósza szóbeszéden kívül csak idétlen bulvárlapokból összeollózott sületlenségekről értesülhettünk. Most a leghitelesebb forrásból, magától Johnny Rottentől olvashatunk a korszakról, aki a rá jellemző tömörséggel és frappáns humorral adja egyfajta értelmezését a punk-érának. Ez az értelmezés a műfaj ismerői számára evidensnek tűnhet, a "főnöknél pontosabban mégsem fogalmazta meg ezt eddig senki. A punkot csak hírből ismerőknek viszont - akik eddig csupán fülbe döfött zihertűkről meg köpködésről hallhattak, zenéről alig - nélkülözhetetlen útikalauz ez a könyv a 70-es évek végi London föld alatti világába. Remélhetőleg egyetlen tévés műsorvezető sem fogja ezek után punkzenész interjúalanyának feltenni a szinte kötelező idióta kérdést:
"Mit jelent punknak lenni?" Ha mégis ilyesmire vetemedne bárki, válaszként csak annyit érdemel: "Öcsi, olvasd el Rotten könyvét, a No irish, No Blacks, No dogst!"
"Ezt a könyvet azért írom meg, mert már annyi marhaságot összehordtak rólunk... De a könyvek szerzői sosem játszottak együttesekben, és valójában sosem éltek zenészek közelében. Zenei értelemben leginkább a szólistákhoz hasonlíthatók, márpedig ilyesmi egyetlen bandában sem létezik. Sosem lehet megengedni, hogy az együttes valamelyik tagja a saját feje után menjen. Nem érdekes, milyen nagymenő az énekes, a próbateremben neki is éppúgy láptolnia kell a szart, mint a többieknek. A szólógitáros ripacskodásának, a dobos szertelenkedésének, a basszusgitáros ostobaságának azonos arányban kell keverednie." Vissza