Előszó
Kertelés nélkül bevallom, hogy a paradoxonnal, amit könyvem címéül választottam, nagyon meg vagyok elégedve. Szokatlan doglot szokatlan módon kell bejelenteni, ez fölcsigázhatja a működésre még hajlamos képzeletet, de azután a kedélyek lecsillapítására is gondolni kell, s íme a paradoxon erre is képes, hiszen mint egyszerű állítás eleve bejelenti igényét arra, hogy a szokatlan dolog egyúttal a világ legtermészetesebb dolga, a szokásosaknál is természetesebb dolog legyen. A művész csinál valamit, ettől egy mű esetleg létezni kezd, vagyis az a valami kérdésként fordítja vissza az arcát a művész felé, akinek most már egy választ kell kitalálnia. A válaszról aztán kiderül, hogy kérdés a műhöz, s most annak kell megmondania, hogyan tovább, mert a játékot igazában ő kezdte, amikor visszadobta az első labdát. A játék egyszer véget ér. Akkor belép a szobába egy furcsa néző, aki nem vak és nem süketnéma, azzal, hogy: Mester, beszélgessünk! Ha a nézőnek is, a mesternek is szerencséje van, akkor a néző mond valamit a műről, ami inkább alázatos kérdés a műhöz, semmint a tegnapi olvasmány rosszul megemésztett maradéka, s akkor a mű egyszerűen birtokba veszi a nézőt, mint egy médiumot, akivel társalogni tud önmagáról, pontosan a fent leírt módon: mint annak idején a mesterrel, habár mások az eszközök és más szerepe támad a szónak. Beszél a néző és beszél a mester, de valami különös egyetértés mezején találkoznak, szinte túlemelkednek a személyes érintkezés formáin és korlátain, egyenest személytelenné válnak; mindkettőjükből a mű beszél, s ha a másikkal beszélnek, akkor a művel beszélnek. Nincs a világon ennél szokatlanabb, és nincs a világon ennél természetesebb dolog.
A három nagyobb fejezet közül nem véletlenül az első a kötet címadója. Ide kerültek a hatvanas években folytatott, magnószalagról leírt beszélgetéseim, három kivételével, amelyek nem partnereim munkásságáról, hanem a Bauhausról szólnak; - ellene vagy mellette tanúskodnak, a történelmi múltba tekintenek vissza, jócskán kilógnak a sorból, de hát vannak és talán érdekesek, menthetőke; így hátul, a harmadik részben valahogy ellesznek: védje őket Kassák Lajos nimbusza! - Nagy áldás a magnetofon, nem kell jegyzetelni. A művek talán akkor is beszéltek belőlem, legalábbis én hallottam magamban a hangjukat, amikor az első interjúkat csináltam 1955-ben és 1956-ban. Hogy egyszerűbben fejezzem ki magam: én is mondtam valamit róluk, de az veszendőbe ment, beépült partnereim válaszába; magnetofon híján csak azt volt időm lejegyezni, az írásnak és az EKG-görbének eléggé riasztó vegyülékével. A jegyzeteimből nem rekonstruáltam a magam részét, nehogy valami olyasmi legyen belőle, mint az újságírói riportokban a válaszokból visszafele megszerkesztett, igen találó kérdések. De megpróbáltam az EKG-görbét a másik szív ritmusának olvasni, s nem kisebb ambíció fűtött, mint hogy ebből az olvasatból karakteres, összetéveszthetetlen szellemi portrét állítsak elő. Tulajdonképpen egyetlen eszközt használtam: a tömörítést, az összetartozó dolgok szoros összeillesztését. Az elszórt, különféle összefüggésekben tett kijelentések koherensen, egy fókuszba gyűjtve meglepően fölerősödnek, a kellő kontrasztok szerint csoportosítva megközelíthetik egy portré plaszticitását. Az eljárás hasonlít ahhoz, amiről Hincz Gyula beszél az egyik ilyen "portréban". Nem tudom, kell-e kérnem az Olvasó elnézését, amiért technikai részletekbe bocsátkozom; jobb, ha előrebocsátom, hogy jóformán az egész könyv egyébről sem szól, mint ilyen és még különb technikákról, mindig a művek hogyanjáról. Mi egyébről is szólhatna egy művészeti könyv, amennyiben élményeken alapul és nem teóriákon? S amilyen a könyv, olyan az előszava. A jegyzetelt beszélgetésekről még annyit, hogy ezek kerültek a második részbe. Nemcsak az jellemzi őket, hogy a technikai fejlődés által halálra ítélt műfajt megpróbálják megújítani (azzal, hogy nem az élőbeszéd imitálásában keresik a hitelességet, hanem a párlat töménységében); jellemzi még egy, az ötvenes években igen aktuális, akkor bevallhatatlan célkitűzés: használni akartak. Példázatok voltak. Ha újraolvasom őket, engem ma is megrendít, hogy a művészi átélés útjáról letérni nem tudó következetességből a legmélyebb emberi tisztesség sugárzik. A sorozat a Szabad Művészet folyóiratban jelent meg 1956-ban. A Ferenczy Bénivel folytatott beszélgetés akkor csak a nyomdáig jutott el, ahol aztán korábban elveszett művek pótolhatatlan fotói is megsemmisültek...
Vissza 
