Az Utolsó Völgy

Előszó

Az eső egyre csak ömlött, nagy, kövér cseppekben, vigasztalanul, tompán kopogott az ablakon, átláthatatlan párába burkolva a majort. Néma sötétség lepte be a vidéket, csak az eső finom surrogása és a fák lombjainak halk sóhaja hallatszott. A kandallóban apró roppanással néha felszikrázott egy-egy parázs a csendesen égő tuskók között, jelezvén az idő lassú múlását. Harold Westinghouse lassan, fáradtan hajtotta be a bőrkötésű könyv fedelét. A finoman díszített ezüstpántot óvatosan rákattintotta az aprócska zárra. A kis emeleti szobában, a vidáman táncoló lángok halvány fényében nagyot sóhajtva dőlt hátra karosszékében. Meleg, barna tekintete lassan az ódon íróasztalra tévedt, s egy rég megfakult fotográfián állapodott meg. Két jóvágású, a brit légierő egyenruháját viselő fiatalember állt egy Spitfire repülőgép előtt. Egyikük átkarolta a másik vállát, és derűsen mosolyogva néztek farkasszemet az örökkévalósággal. A férfi szemét könnyek futották el. Tekintete a messzeségbe révedt, ahol a gondolatok és az emlékek megszelídülnek. Az istálló mögött, a legelőn magányosan álló öreg tölgy jelent meg előtte, melynek évszázados lombkoronája alatt két apró fiúcska civakodott egy rozzant hajósládában talált kacatokon. Aztán hirtelen felvillant egy újabb kép. Aaron, az idősebb fiú vérző homlokkal, hüppögve és persze nyakig szutykosan ül a verandán, miközben egy karcsú fiatalasszony gyöngéden tisztogatja a sebet, és szelíden korholja a gyereket. Vissza