Előszó
Hát tessék kedves olvasó, itt van egy könyv. Neked valószínűleg a sokadik, nekem az első. Lehet, hogy az egyetlen is, de elkészült. Itt volt az ideje. Hiszen végtére is azért írtam ezeket az...
Tovább
Előszó
Hát tessék kedves olvasó, itt van egy könyv. Neked valószínűleg a sokadik, nekem az első. Lehet, hogy az egyetlen is, de elkészült. Itt volt az ideje. Hiszen végtére is azért írtam ezeket az apróságokat, hogy valami, ha még egy ilyen pici mű is, de maradjon utánam. Elmúltam immár ötven éves, és ilyenkor mindenki elgondolkodik egy pár percre, hogy miért, meg hogy mi is, és hogy még meddig. Én is így tettem, majd úgy döntöttem, hogy elkezdem ezeket leírni.
Tehát kenyerem javát már megettem. Jó ez a szöveg, valóban a kenyér a legfőbb élelmünk, az étel pedig élet. (Az italokról most ne beszéljünk, pedig az se semmi!) Szóval van egy szép nagy kenyér, az életünk, ezt eszegetjük, fogyasztgatjuk, és bár fogalmunk sincs mekkora is az a vekni, már tudjuk, hogy ötven felett a nagy része eltűnt. (Bár morbid, de érdekes gondolat ebben az összefüggésben, hogy hogyan eszi meg az a kenyerét, aki éhen hal. Szerencsére ez sosem fenyegetett.) A maradék meg egyre keményebb. Sarka is, szárad is. Kéne egy kis tej. De ki akar itt manapság tejelni?
No, az eddigieket nem csak én ettem meg. Sok karéjt raboltak el ellenségek, idegenek, néhány főnök, beosztott, „barát", szomszéd vagy kolléga. Mások meg megvajaztak egy-egy szeletet, ettől nemcsak finomabb lett, kicsit lassabban is fogyott a maradék...
Vissza